Hihetőség = hitelesség

A múltkorában idéztem Illyés Gyulát az Auschwitz-jegyzőkönyvről, amelyben két megszökött halálraítélt írta meg a megsemmisítő tábor borzalmait. Korbácsolásokról, akasztásokról, gázkamrákról. Olyan szörnyűségeket írtak meg a szemtanúk és kijelölt áldozatok, hogy 1944 augusztusában hihetetlennek tűntek az antináci magyar összeesküvők szemében. S mivel ez a kis ellenálló csoport, leleplezendő a nácikat, közhírré akarta tenni a „jegyzőkönyvet”, úgy döntöttek, hogy a „többiekkel együtt ebből az iratból elhihető olvasmányt” készítenek.

Fotó: Youtube

Amikor tudottá vált a magyar katonai vezetés előtt az újvidéki vérengzés, Szombathelyi vezérkari főnök egyszerűen nem hitte el, mert olyan elképesztően borzalmasnak találta a történteket.

Épeszű ember következtetéseket von le a föntebbiekből. Elgondolkodik azon, mi volt az oka annak, hogy Szombathelyi nem hitte el a borzalmakat? Mert a józan észt meghazudtoló abszurdumnak tartotta a magyar katonatisztek viselkedését. És Bajcsy-Zsilinszky tárgyszerű bizonyítékaira volt szükség ahhoz, hogy halálra ítéljék a kollégáikat, a vezérlő katonatiszteket.

És mit akartak Illyés Gyuláék? ELHIHETŐ OLVASMÁNNYÁ szelídíteni a szörnyűségeket. Vagyis mind a két esetben az emberileg hihetetlen tényt létező formájukban nem tartották hitelesnek – először a saját maguk, azután a széles közönség számára.

A szépirodalomban a túlzás az ábrázolás, a megjelenítés eszköze lehet, ha szatíráról vagy abszurd irodalomról van szó. De a realizmus ezt a módszert nem fogadja be. Elhitelteleníti az író mondanivalóját. Még akkor is, ha igaz. Kiváltképpen hiteltelenek azok az állítások, amelyek nem is igazak még magjukban sem. Közismert az a szállóige, hogy a „stílus maga az ember”. Mit gondoljon a közvélemény azokról az ellenzéki politikusokról, akik képtelenül túloznak, torzítanak, sőt hazudoznak is? Mégpedig úgy, hogy állításuk hamissága rögvest lelepleződik. Mert amikor azt írják vagy a közmédiában nyilvánosságra hozzák: nincs sajtó- vagy szólásszabadság, azonnal megcáfolják önmagukat. Ilyesmiket, legalábbis ebben a formában tilos állítani, mert hitelét veszti az efféle szöröncsétlen politikus. Azt mondani a parlamenti őrségre, hogy fasiszta horda, képtelenség, hiszen a fasizmus történelmi kategória, nem húzható rá mai jelenség, mert hiteltelen. Aki mondja, azt sem tudja, mi a különbség fasizmus és nácizmus között, és mint a rossz akvarellista, akaratlanul összemossa a tényeket.

A „stílus maga az ember”. Azt állítani, hogy az egészségügy csődbe ment, nemcsak a tárgyra hiteltelen állítás, hanem a mondóját is megfosztja hitelességétől. Hasonlóképpen a közoktatás csődjéről beszélni is fantáziálás. Holott mind a két témakörben valóban bőven akadnak gondok. De mivel az ellenzék torzításig túloz, még a jogos bírálat hitelét is elveszi.

Azt kellene mondanom, hogy rosszak voltak az irodalmi tanáraik, mert nem tanították meg őket, mi az az irodalmi hitelesség. De nem mondom, mert minden téren ellenzéki diákjaik a bizonyítottan ostobák. Miért bántsam oktalanul, látatlanban, bizonyíthatatlanul tanáraikat?

Az ellenzék buggyant agyúságának a csúcsteljesítménye, amikor „rabszolgatörvényről” böffenetez. Történelmet sem tanultak? Tudják, mi az a rabszolgaság? 

Lapszám: