Színészek, akik kimondták a véleményüket. Akik nagy ívben tettek a politikai korrektségre, és amikor megengedhették maguknak, őszinték voltak. Legalábbis, amíg nem kellett bocsánatot kérniük, magyarázkodniuk. Ahogyan a politikai korrektség szent tanai előírják.

A hollywoodi ősbűn Marlon Brandóé. Talán az ő szókimondása rázta meg legjobban a liberális világot. Hiszen A vad és a Keresztapa sztárjáról, a földkerekség egyik legjobb színészéről azt gondolhatták, hogy úgy táncol, ahogyan ők fütyülnek. Csakhogy Brando általában azt mondta és tette, amit gondolt. A Keresztapa példátlan sikere után, az 1972-es Oscar-díj átadásra például nem ment el, hanem egy viseletbe öltözött indián lányt küldött el maga helyett, hogy felhívja a figyelmet az őslakosok nehéz helyzetére. Ez persze, még „belefért volna” Hollywoodban, a közönség fele pfújolt, a másik fele pedig tapsolt. Amikor azonban 1996-ban Larry King műsorában kifejtette, hogy „Hollywoodot a zsidók irányítják, Hollywood a zsidóké”, és a zsidóknak nagyobb érdeklődést kellene mutatniuk a szenvedők iránt, átszakadtak a gátak, a sajtó nagy része megbélyegezte szavaiért.

Pedig Brando csak az igazat mondta, hiszen az „álomgyár” alapítói, moguljai, tulajdonosai valóban szinte mindannyian zsidók voltak és ma is azok. A következmények nem maradtak el, Brando többször magyarázkodni kényszerült, hogy nem jól értették, amit mondott, sőt engesztelő látogatást tett egy Los Angeles-i rabbinál, és – alighanem élete jelentős alakításaként – sírva kérte a bocsánatát. Hiába, mert innentől kezdve nem számított védett embernek: minden adandó alkalommal felhánytorgatták az ominózus mondatokat, halála előtt pedig kegyeletsértő fotókat közöltek az elaggott, magatehetetlen idős színészről. Még az sem számított, hogy Brando fiatalon beszédeket tartott cionista rendezvényeken, sőt pénzadománnyal is segítette az Irgun nevű fegyveres csoportot, amelyet csak azért nem nevez terroristának a világ, mert Izraelben hívták életre.

– A zsidók a felelősek a világ összes háborújáért – ezt a kétségkívül elfogult mondatot már Mel Gibson mondta az őt igazoltató rendőrnek 2006-ban, igaz, tökrészegen. Előtte azért történt egy és más. A filmipar és a sajtó nyomására Gibsonnak ki kellett vennie készülő filmjéből, A passióból a közismert evangéliumi jelenetet, amikor a Jézus megfeszítését óhajtó sokaság „vére rajtunk és fiainkon” felkiáltással követeli a kivégzést (Gibson a fenti szavakat végül mégsem vágta ki a filmből, csak nem fordították le az arameus szöveget angolra). A filmet még be sem mutatták, de a titokzatos kezek által ellopott forgatókönyvből máris minden apró részletről értesülhetett a világ.

Mel Gibson ellen megindult a hajsza. Kitiltották klubjából, halálos fenyegetéseket kapott, a film forgalmazását is nehezíteni igyekeztek. A New York Times publicistái elképesztő rágalmakat szórtak rá. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért A passió zajos és hatalmas üzleti siker lett, tetszett a pápának, Billy Graham tiszteletesnek s az egész keresztény világ egyöntetű tetszéssel és megértéssel fogadta. Az elvetélt bojkottról pedig Daniel Lapin rabbi mondta ki az igazságot, aki három dologra hívta fel a figyelmet: „egy: Mel Gibson és az Icon Productions rengeteg pénzt fog keresni. Azok a forgalmazók, akik a zsidó szervezetek nyomására lemondtak a terjesztésről, verhetik a fejüket a falba. A terjesztő, a Newmarket Films nevetve mehet a bankba. Kettő: a Passió sikeres lesz, és mint a legfontosabb és legalapvetőbb bibliai tárgyú alkotás vonul be a filmtörténetbe. Már ma is az a kultúresemény, amiről a legtöbbet beszélnek. Harmadik jóslatom pedig az, hogy a keresztények millióinak hite buzgóbb lesz a Passió lélekemelő, inspiráló hatására… Azok a zsidó szervezetek, amelyek pénzt és időt nem sajnálva támadták a filmet, nem lehetnek büszkék magukra. Mindenben kudarcot vallottak. Remélték, hogy tönkreteszik Gibsont, ehelyett gazdaggá tették. Remélték, hogy elhallgattatják a filmet, ehelyett reklámot csináltak neki. Végül, remélték, hogy segítenek a zsidóknak, ehelyett ártottak nekik.”

A Gibson-ügy akkora hullámokat kavart, hogy még Gary Oldman is belesodródott. A neves brit színész tavaly nyilatkozott a Playboynak, többek között Mel Gibsonról és a körötte támadt hisztériáról: „Mel Gibson egy olyan városban él, amelyet a zsidók vezetnek, és azért mondott rosszat, mert abba a kézbe harapott bele, ami etette őt – de nincs szüksége többre, mert már éppen elég lóvét kapott„. Oldman mondott mást is. Kifejtette, hogy Hollywood kettős mércét alkalmaz. Van, akinek elnézi a politikailag inkorrekt megjegyzéseket, van, akinek nem bocsátja meg. Az interjúból persze zajos botrány lett, hiába állította a színész ügynöke, hogy Oldman szavait kiemelték a szövegkörnyezetéből, és hiába kért elnézést – részben újabb véleményszilánkokkal kipofozva mondandóját – maga Oldman is. Rabbik, producerek, filmgyári vezetők ítélték el a színészt, aki egyelőre dolgozik, de egy év óta kétségkívül kevesebb cikket, kevesebb híradást kapunk felőle, mint annak előtte.

A Mr. Beanként világhírnevet szerzett angol Rowan Atkinson a szólásszabadságot fenyegető veszélyekre hívta fel a figyelmet. Szerinte egyes liberálisok „új intoleranciát” erőszakolnak az emberekre, és a cenzúra lopakodó kultúráját mindenképpen meg kell állítani. Egy másik alkalommal pedig – egy muszlimokat érintő törvényjavaslatról szólva – hangsúlyozta, hogy „valaki faji hovatartozását kritizálni irracionális és nevetséges, de a vallását kritizálni szabad. Ez a szabadság. A gondolatok, eszmék kritizálása a társadalom alapvető joga.”

Alain Delonnak a politikai szimpátiáját kell évtizedek óta megmagyaráznia. Pedig látszólag minden franciának szíve joga, hogy a házában azt a politikust fogadja, akit csak akar. Azonban amikor a 80-as években kiderült, hogy Alain Delon a feltörekvő Jean-Marie Le Pennel vacsorázott és beszélgetett villájában, a francia sajtó valósággal szétszedte a francia színészt. Aki a vádakra csak annyit válaszolt, hogy soha nem szívlelte a kommunistákat, és nem tagadja nemzeti érzelmeit. Azóta is választásról választásra elmondja, hogy támogatja a Nemzeti Frontot. Delon egyébként interjúrészletekkel, közéleti megszólalásokkal időről időre alaposan felhergeli a trockista-liberális-szocialista-genderista Franciaországot. Egyszer például kifejtette, hogy ki nem állhatja a férfias nőket, és szerinte teljesen normális, ha a férfiak férfiként, a nők pedig nőkként néznek ki és viselkednek. Egy másik alkalommal arról beszélt, hogy ha rajta múlna, visszaállítaná a sorkötelezettséget, mert egy fiatal férfinek a hadseregben a helye, és ő személy szerint is mindent fontos dolgot – fegyelmet, bajtársiasságot – ott tanult meg. És azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy a melegházasságok „természetellenesek”.

Francia filmcsillag Brigitte Bardot is, aki állatszeretete mellett arról is híres, hogy a „melegekről” és a muszlimokról koránt sincs olyan jó véleménye, mint mondjuk, a Le Monde publicistáinak. Megteheti, hogy őszinte: 1973 óta nem filmez, nem függ senkitől és semmitől, kikezdhetetlenül nagy magánvagyona oltalmában mások véleményét is képviselheti. Bardot gazdag polgári családban született a 60-as években, és amikor az európai újbaloldal izmosodott, köztudottan Charles De Gaulle elnök politikáját támogatta. Évekkel ezelőtt nyílt levelet intézett a francia emberekhez, amelyben az iszlám európai előretörésére figyelmeztetett, de síkra szállt a vegyesházasságok és a „melegjogok” ellen is. Ezért 2000-ben 30 ezer frankos pénzbüntetésre ítélték. Azóta kétszer ítélték el újra hasonló okok miatt, utoljára 15 ezer eurót kellett fizetnie. Akárcsak Alain Delon, Bardot is a Nemzeti Frontot, és személy szerint a párt vezetőjét, Marine Le Pent támogatja. Akit „tökös nőnek” nevezett. Olyannak, amilyen ő maga is. Még akkor is, ha Európa bal felének, az etnikai mazochizmus híveinek történetesen nem tetszik, hogy nemcsak ők élhetnek a véleményszabadság lehetőségével.