A homoszexuális lobbi határai

A hazai liberális médiában futótűzként terjedt a hír, hogy egy magyar homoszexuális párnak „sikerült elintéznie, hogy itthon nevelhessék a kislányukat, akit egy kanadai béranya szült”. Ahogy ez a haladó sajtóban lenni szokott, már a fenti mondat is tele van csúsztatással, illetve nyilvánvalóan politikailag motivált üzenettel.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A magyar törvények ugyanis nem teszik lehetővé azt, hogy homoszexuális párok közösen nevelhessenek gyerekeket. Nem véletlenül van ez így. A jogalkotó nyilvánvalóan tisztában volt és van is azzal, hogy egy gyermek számára semmiképpen nem előnyt, sőt sokkal inkább veszélyt jelent – és a természet rendjével is ellentétes –, ha két „apja”, vagy két „anyja” van (és ezt még leírni is bizarr). A fenti esetben sem történt más, mint hogy a megszületett gyermek biológiai apja rendelkezik kizárólag a felügyeleti jogokkal, hiszen a magyar törvények nem teszik lehetővé még regisztrált élettársi kapcsolatban élőknek sem, hogy közösen fogadjanak örökbe gyerekeket. Tény, arra van lehetőség, hogy valaki biológiai úton gyereket vállaljon, felnevelje, akár úgy, hogy egyébként homoszexuális kapcsolatban él. Az államnak ugyanis nincsen lehetősége arra, hogy figyelemmel kísérje, egy-egy állampolgára milyen szexuális orientációval rendelkezik, illetve adott esetben hogyan változtatja azt. Itt sincsen szó másról.

Egy, a saját neméhez vonzódó férfi biológiai úton gyermeket vállalt egy kanadai béranya segítségével, tehát a gyermeknek van biológiai anyja és apja. Mivel Kanadában létezik a béranyaság intézménye – hál’ istennek Magyarországon nem, hazánkban ez illegális –, ezért a kanadai törvényeknek megfelelően a gyermeknek egy szülője „maradt”: ez pedig a magyar homoszexuális apa. E biológiai apa regisztrált élettársának, aki ugye szintén egy férfi, a törvények értelmében családjogilag semmi köze nem lesz a gyermekhez, tehát nem lehet őt szülőnek tekinteni. Az azonos nemű pár a gyermek névviselését is kvázi a törvények kijátszásával „oldotta meg”, hiszen Magyarországon a jogszabályok nem engedik a homoszexuális párok számára egymás nevének viselését. Ugyanakkor arra mindenkinek joga van, hogy vezetéknevét tetszőlegesen módosítsa. Ebben az esetben is ez történt, a férfiak történetesen úgy módosították saját nevüket, hogy kötőjellel felvették egymás vezetéknevét, így a biológiai apa után a gyermek már a kötőjeles „dupla” vezetéknevet kapta.

Az azonban nyilvánvaló, hogy az egész ügynek a konkrétumokon túl sokkal nagyobb a veszélyfaktora a társadalomra nézve, mint azt elsőre gondolnánk. Azon talán nem is érdemes túl sokat lamentálni, hogy a fenti jogi trükközésektől egy homoszexuális „család” valójában nem tekinthető sem jogilag, sem a szó szoros értelmében családnak, hiszen a család fogalma évezredek óta ugyanazt jelenti – anya, apa, gyerekek. Ezt a definíciót emelte alkotmányos szintre a Magyar Országgyűlés, természetesen az egyéb okokból eredő egyszülős családmodell figyelembevételével.

De térjünk vissza a veszélyekhez. Az elmúlt húsz-harminc évben a homoszexuális és genderlobbi minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy nyugat-európai mélységekbe érzékenyítse a magyar társadalmat. Több mint két évtizede rendezik meg Budapest belvárosában az úgynevezett Pride-ot, amit ők tévesen meleg büszkeség menetének neveznek. Felmerül a kérdés, miért kellene büszkének lennie bárkinek arra, hogy milyen szexuális orientációval rendelkezik? Folyamatosan sulykolja a liberális média az olvasókba, nézőkbe, hallgatókba, hogy csak akkor lehet valaki jó ember, ha százszázalékos toleranciát mutat a homoszexuális életforma iránt, sőt népszerűsíti azt. Már alig készül olyan magyar gyártású sorozat, amiben ne lenne legalább egy „szerethető”, morálisan kifogástalan homoszexuális karakter, akivel nyilvánvalóan a néző azonosulni tud. A Prezi egyik alapítója olyan magánóvodákat üzemeltet, ahol az óvodásokat „frissen újragondoltan” nevelik – természetesen nemi kérdések tekintetében is.

Sajnos 2008-ban sikerült az SZDSZ-nek az MSZP hathatós támogatásával elfogadtatnia az Országgyűléssel a bejegyzett élettársakról szóló törvényt, ami voltaképpen a homoszexuálisok házasságának szoft változata. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha 2010-ben nem a nemzeti, keresztény politikai tábor kap kormányalakítási lehetőséget, hanem maradnak a szocialisták és liberálisok? Valószínűleg már mind a 72 gender számára biztosított lenne a házasság teljes jogi formája.

A homoszexuális lobbi tehát minden fronton küzd azért, hogy a normalitást állítsa be abnormálissá, az abnormálist pedig normálissá. Nagyon helyes, hogy szilárd bástyákkal van körbevéve Magyarországon a házasság és a család intézménye, de a szürke zónában a normalitásellenes lobbi továbbra is rendkívül nagy energiákkal igyekszik érzékenyíteni a társadalmat.

Egy brit felmérés szerint az Egyesült Királyság lakosságának nagyjából 4 százaléka homoszexuális, ugyanakkor ez a szám a fiatal britek körében 15 százalék. Teljesen nyilvánvaló, hogy a homoszexualitás nemcsak elfogadottá, de egyféle divattá is vált a fiatalok körében: mással nem lehet magyarázni, hogy hirtelen megnövekedett az azonos neműekhez vonzódók száma a nyugati világban. Az Egyesült Államokban gyerek talk-show-k – 8-10 éves kisfiúkkal, kislányokkal – tárgyalták ki a minap a Pride havára (ugyanis már egy egész hónap szól a homoszexualitásról) tekintettel az azonos neműek házasságának témáját: a harmincas éveiben járó műsorvezető hölgy pedig hosszú dicsérettel jutalmazta a kisgyerekek homoszexuális életformát támogató hozzászólásait.

A genderlobbi már a legkisebb korban elkezdi a gyermekek mérgezését a beteges ideológiájával, amelynek – ahogy a brit példából is látszik – hamar eredménye lehet. Az „LMBTQIP+” lobbi olyan méreteket öltött a nyugati világban, hogy érdemes az államoknak megfontolni: a családalapítás és a házasság pozitív ösztönzésén túl (adókedvezmények, otthontámogatások stb.) a homoszexualitás erőszakos propagálását valamiféle keretek közé szorítják. Legalább kisgyerekeknek, akik a leginkább kiszolgáltatottak minden tekintetben a felnőtteknek, ne kelljen találkozniuk a homoszexualitással átitatott PR- és marketingtevékenységgel és a genderőrülettel. Ne legyen kötelező állami támogatásban részesíteni olyan kulturális tartalmakat, legyen az akár egy kiállítás vagy egy televíziós sorozat, amelyek kifejezetten a homoszexuális életformát reklámozzák.

Muszáj lesz egész Európában a döntéshozóknak kezelni ezt a problémát, mert hosszú távon a társadalmak fennmaradása a tét. Most még csak a brit fiatalok 15 százaléka próbálkozik a homoszexualitással, de könnyen előfordulhat, hogy tíz év múlva ez a szám már a többszöröse lesz – nem mintha „egyik percről a másikra” ennyivel több lenne a saját neme iránt vonzódó, hanem mert a reklám csodákra, de borzalmakra is képes.

Magyarország sem védett a homoszexuális lobbi propagandájától, gondoljunk csak a fenti hírre. Sokkal nagyobb kihívás ez, mint amekkorának elsőre tűnik, ezért beszélni mindenképp kell róla. Amennyiben pedig e lobbi kártékony tevékenységének kimutatható demográfiai hatásai is lesznek, a nyugati világ jogalkotóinak sem lehet figyelmen kívül hagyniuk a problémát.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója

 

Lapszám: