Horthy és Puskás

A Demokratában a múlt esztendőben megjelent Horthy-sorozatom és az ez évi könyvhétre napvilágot látott Horthy Miklósról szóló könyvem, számomra legalábbis, váratlan tanulságokkal szolgált.

Alkatomnak megfelelően provokáló vitairatot írtam, a legszigorúbban a tényekre hivatkozva. Tényleg a tényekre, mert erre tanítottak mestereim, a történész Hajnal István, az irodalmár Bóka és (!) bármennyire is meghökkentő, a mélységesen szubjektív lírikus, Füst Milán is. Németh László pengeéles esszéiről nem is szólva. Olykor szarkasztikus és majdnem goromba sorozatomat az váltotta ki, hogy a kormányzó halála után még hatvan esztendővel is az 1919-es és az 1948-as bolsevista hazugságokkal papagájozták Horthyt, aminek azonban a lényege nem is Horthy személyének gyalázása, sokkal inkább a magyarság idegen elnyomók kedve szerinti sunyonc denunciálása volt.

Fotó: Wikipedia, szerk.

1990-ig úgyszólván egyáltalán nem, de még a rendszerváltozás után is böcsületes történeti hitelességű kép kevés jelent meg Horthyról és koráról. De azért jelent meg, elhallgatva defetisták részéről, és rebbenéstelenül folytatva a rágalomáriázást a fene tudja, milyen oldalról.

Ami számomra „váratlan tanulságokkal szolgált”, az a magyar társadalom számottevő részéről, az írásaim fogadtatása volt. Már a hetenként megjelent sorozatra kapott reakciók is elgondolkodtatóak voltak. Egyfelől még mindig bátorságnak ítélték meg pusztán csak őszinte, tényekre alapozott, tárgyilagos írásaimat, másfelől megkönnyebbülten fölsóhajtva, lelkesedéssel fogadva azokat. A legérdekesebb visszajelzések a velem egyetértő olvasóimtól a tőlük kapott kiegészítések voltak a kormányzó alakjáról.

Ezek közül most azonban csak egyre hivatkozom, amit történész olvasóm és barátom hozott el. Ez a Rubiconban megjelent cikk, amelynek voltaképpen nem is Horthy, hanem Puskás Ferenc a hőse. És jól dokumentálja azt a tényt, hogy Horthy személyisége mélységesen beépült az egészséges magyarok tudatába.

1956 nyarán a kormányzó megtekintette a lisszaboni stadionban a Portugália–Magyarország-futballmeccset. És most idézem a forrást: „A meccset követő napon jön Puskásnak az az ötlete: ha már itt vagyunk, tegyük tiszteletünket Horthy Miklósnál.” A legbolsevistább Rákosi-korszak végén történt, igaz, már az 1954-es „focialista forradalom” után. De akárhogyan is van, Puskás akciója a szememben az 1956. októberi szabadságharc előszele, így utólag megítélve. A csapat több tagja megijedt Horthy estorilbeli meglátogatásának a gondolatától is, de néhányan kiutaztak Puskással Estorilba a kormányzót megtisztelendő. Aki már élt akkor, fölfoghatja Puskás mérhetetlen vagányságát és bátorságát. Sokszor láttam Puskást focizni, akkor még érdemes volt meccsre járni, s láttam a Népstadionban a magyar–román mérkőzést is, amin Öcsi valami okból lazsált, és a kezdőkör közepén állva csípőre tett kézzel nézte a meccset. Mire a „béközép” fujjolni kezdett, s azt követelte, fokozzák le az őrnagyot közlegénnyé.

Puskás tűrt egy darabig, majd letolva a nadrágját, 60 ezer néző előtt, csupasz fenekét mutatta a zajongóknak: ezt nyaljátok ki! Majd elkapva egy labdát, száguldani kezdett, és jobbra-balra döntögetve a román védőket, a kapust is kicselezve, besétált a kapuba labdástól.

Az estorili villa előtt azon tanakodtak: hogyan szólítsák a kormányzót? Puskás ebben is brillírozott: Miklós bácsit javasolt, amiben a magyar köznép szeretete – és Puskás veleszületett hatalmas intelligenciája – fejeződött ki.

Lapszám: