Huszonhárom éve vagyok újságíró. Ezalatt a kurta negyedszázad alatt három olyan lapnál is dolgoztam, amelynek valamelyik munkatársát rabosították, vagy bíróságra citálták és elítélték valamilyen írás miatt. Mindegyik eset Gyurcsány Ferenc országlása idején történt. Engem is bepereltek már véleménycikkem miatt, tudom, milyen érzés a bíróság előtt állni.

Rossz érzés. Amikor vádlottnak szólítanak, mert formailag ez a rend, mintha kilépnél a tisztességes emberek világából. Mindenesetre, ha tudjuk magunkról, hogy ártatlanok vagyunk a szóban forgó cselekményben, minden erővel tisztázni akarjuk magunkat, és bízunk abban, hogy kiderülnek a pontos részletek. Mindez a minap nagy vihart kavart Budaházy-perről jutott az eszembe.

Először is tehát, jó volna biztosan tudni, Budaházy elkövette-e a terhére rótt cselekményeket? Ő maga mindvégig tagadott. Az ítélethirdetés után azonban némileg enyhített az addigi merev álláspontján, arról beszélt, hogy nincs ellene bizonyíték, aztán kis idő elteltével újra teljes ártatlanságát hangoztatta.

Én úgy látom, nagyjából három módon történhetett a bírói ítélkezés. Az első a vádlottak, a hozzátartozók és politikai támogatóik változata. Eszerint koncepciós per zajlott, a vádat és az ítéletet a Fidesz írta. Budaházyt politikai szempontok miatt ítélték el, és ideje rettegnie mindenkinek az országban, mert itt ül a diktatúra a nyakunkon. A másik módozat hívei azt mondják, az ítélet tűpontos, a bíró döntését tiszteletben kell tartani, és ha Budaházyt terroristának mondták ki első fokon, azért a tizenhárom év se sok. Fegyházba vele, éljen a jogállam!

Aztán van egy harmadik, nem titkolom, ez a magam verziója, de azért van olyan megalapozott, mint az első kettő. Szerintem Budaházy elkövette a terhére rótt cselekményeket, vagy azok egy részét, de a bíróság aránytalanul nagy büntetést sózott rá, ráadásul a jelek szerint számos eljárásbeli hibát is ejtett.

De lássuk részletesen, miért tarthatatlan az első két verzió. Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás és Toroczkai László bőséggel ontja a politikai jelszavakat, de nem beszél a lényegről, arról, hogy Budaházy vezette-e a Magyarok Nyilait, utasított-e embereket bombamerényletekre, mások megveretésére, fenyegették-e politikusok és hozzátartozóik életét? Budaházy hívei a vizsgálati szakasz és a bizonyítási eljárás kétségbevonhatatlan tényeit figyelmen kívül hagyják. Vagy komolyan gondolják, hogy a lehallgatott beszélgetéseket, a feloldott internetes levelezést, az egyik vádlott beismerő vallomását, a terhelő vallomásokat és a szakértői vallomásokat mind a Fidesz (vagy a kormány) hamisította? Hogy Budaházy nem egy állami rendet felforgató, emberek életét veszélyeztető félkatonai csoport vezetője volt, hanem ártatlan civil, akit belerángattak ebbe az egészbe? Nem, Budaházy és társai természetesen elkövették mindannak a nagy részét, amit a vádirat megfogalmazott. Aki ismeri őt és a környezetét, aki figyelemmel kísérte az előéletét, nyilatkozatait, pontosan tudja, hogy milyen nézetei voltak és vannak, hogy mennyire beleszeretett a föld alatti Magyarország eszméjébe, amelynek ha szükséges, erőszakkal is felszínre kell törnie.

Éppen ezért nem hisszük, hogy hős volna. A hősök nem éjjel, orozva, nem többen egy ellen támadnak, és mindig vállalják, amit tettek. Azonkívül a hősök nem rángatnak bele másokat az ügyeikbe, felelősséget éreznek fiatalabb, tapasztalatlanabb társaikért, azokért, akik most szintén börtönbüntetést kaptak első fokon.

Budaházy tehát nem hős, ellenben áldozat. Hiszen nem csak ő bonyolította a Magyarok Nyilainak ügyeit, viszont egyedül ő viszi el a balhét az ismertebb emberek közül. Az elmúlt években sorra kihátráltak a szervezetből, politikai pályára léptek, pénzt keresnek a Jobbikban vagy az uniótól kapják a fizetésüket mindazok, aki ezt a szegény embert szavakkal most is gyámolítják, csak éppen nem osztoznak a sorsában.

Őszinte leszek és bevallom, amit az újságírók nem szívesen vallanak be: erről az ügyről sokkal többet tudok, mint az átlagember, és mégsem oszthatom meg az olvasóval. Pusztán azért, mert nem tudom bizonyítani az állításaimat, a forrásomat meg nem adhatom ki, és egyáltalán nincs kedvem bíróságra járni, pláne nincs kedvem bármilyen formában a Budaházy-per részesévé válni. Maradjunk annyiban, hogy az eseménysornak van egy nyilvános és van egy titkosszolgálati története. És ha a titkosszolgálati történet nyilvános volna, a mostani fekete-fehér igazságok hívei nyakig belemerülnének a szürke mezőbe, ahol senki sem az, akinek látszik. Egyszer mindenesetre majd kiderül, ki vagy kik nem voltak még hősök Budaházyn kívül.

A Budaházy-per második magyarázatával az a baj, hogy a büntetés aránytalanul sok. Nem azért, mert Gyurcsány és Gergényi még nem ül a vádlottak padján, és mert Biszku ágyban, párnák között halt meg, hiszen ezeknek semmi közük Budaházy ügyéhez. A büntetlenség és a büntetés ilyesforma egymáshoz viszonyítása jogi értelemben nonszensz. Másképp áll azonban a dolog, ha az elnagyolt és hiányos bizonyítási eljárásra gondolunk. Maga a bíró is jelezte, hogy a terrorizmussal kapcsolatos ítélkezésnek nincs hagyománya Magyarországon, ebben a perben igyekeznek első ízben alkalmazni a vonatkozó jogszabályokat. Rajta kívül talán mindenki érezte, hogy az ítélet túlságosan szigorú, és alaposabban meg kellett volna indokolnia a döntést. A Budaházy-per újabb adalék az elmúlt két évtized gyenge lábakon álló és vitatható bírósági ítéleteihez, és alighanem elodázhatatlanná teszi a bíróságok reformját, amelyet a kormány elkezdett volna, de Brüsszelben megtorpedózták az elképzelést.

Nagyjából ennyi. Hősök nincsenek, áldozatok annál inkább. Gyerekcsínynek mégsem neveznénk a Budaházy-féle felszabadítási háborút, viszont amit lehetett, azt a bíróságon rendesen eltolták.