Hunság
Dörgedelmes cím virít a HVG lapjain. „A hun–magyar rokonságot bizonyítani csak politikai megrendelésre lehet, és hozzá is fogtak.” Majd: „Az ötlet, hogy a magyarok a hunoktól származnak, évtizedek után új erőre kapott, és ezúttal archeogenetikusok is célként tűzték ki az állítás bizonyítását.” Mindez augusztus huszadikán.
Egy Riba István nevű kezd a szokásos gyökértelenítésbe, és ír, ír sok száz karaktert. Nincs helyem, tömörítek. Ezt írja: blabla, gúny, blabla, Orbán, gúny, blabla. Ezt ismerjük.
Gúnyolódik a tudományon – mármint azon, amit az általuk „rendelésre dolgozónak” nevezett történészek és szakemberek képviselnek –, és közben a cikkben egyetlen gramm tudomány nincs. Ír a krónikákról, gúnyolódik a nemességen, az avíttságon, sejteti, hogy a krónikák szövege megrendelésre készült, és így tovább, de semmit nem mond, ami valóban emlékeztetne tudományra. Ez a handabanda nem különb, mint egy szittya blog lelkendezése a negyvenezer éves Kárpát-medencei jelenlétről. Az érzelmekre és indulatokra épít, és képvisel valamit, ez érzelmekre és indulatokra épít, és szintén képvisel valamit. Hogy mit? Azt, hogy nagyon nem akarják, hogy ez tankönyvanyaggá váljon. Nagyon nem akarják, hogy elfogadott és igazolt legyen. Riba István éppúgy nem ért a genetikához meg az összehasonlító régészethez, a fémművességhez, nem konyít földrétegekhez, temetkezésekhez, övcsatokhoz és lótetemekhez, mint én, de én nem is mondom, hogy értek. Én arról beszélek, amihez értek. Az emberekről. Az emberi lélekről, és hogy döbbenetes, hogy ilyenek léteznek, és fröcsögnek fel a kloákából.
Egy komment: „Nonszensz, történelemhamisító alja álmítosz, mint a többi intellektuális hulladék az emberiség történelmének hullahegyektől bűzlő ábrándos szemétdombján…” Ezek ők. (Aki megfejti ennek az értelmét, nyer egy Heller Ágnes-kötetet.)
Vergődjetek csak, aranyoskáim, te is, Riba, aki politikai rendelésre dolgozol, de lassan lejár az időtök. Hogy is mondta Tamási Áron 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása kapcsán? Az igazságot is meg lehet szokni.
