A jövőkutatással csínján kell bánni. Általában az a baj a különféle nagyívű próféciákkal, hogy az adatok feldolgozásából és önkényes csoportosításából önmagában még nem fakad a szükségszerűség. A francia Emmanuel Todd például 2002-ben összegereblyézett néhány száz gazdasági adatot, azokat a politikai térben különféle eseményekkel párosította, majd megállapította, hogy az Egyesült Államok hamarosan lehanyatlik. Azóta is várjuk. Akárcsak a mindenre kiterjedő, globális gazdasági összeomlást, amelyet a magyar kutató néhány éve úgyszintén makroadatokból mutatott ki – bár ő még az időpontot is megjósolta, végül az sem jött össze. Elmaradt, mint a maja világvége.

Kétségtelen, hogy a való élet megnehezíti az elemzők életét, olykor még a legtetszetősebb elmélet is elvérzik a valóság próbáján. Igazság szerint érthetetlen, hogy a különféle rendszereket, megfeleléseket, képleteket felvázoló politológusok miért nem számolnak a józan ésszel is beláthatóval, az előre nem látható események, személyek felbukkanásával? Ha megtennék, aligha vállalkoznának annyi megfellebbezhetetlen kijelentésre. Ékes példája ennek Francis Fukuyama, aki körülnézett a világban, azt látta, hogy az Egyesült Államok egyeduralkodó lett, nosza, vége a történelemnek – mintha éppen a történelmi eseményeket a liberális demokrácián kívüli világ nem formálná.

Ha élne, a napokban lenne kilencven­éves Samuel P. Huntington, aki még a legjobban járt a próféciákkal. Érdemes beleolvasni 1996-ban megjelent A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című alapművébe: mi valósult meg belőle, és mi nem?

Huntington professzornak látszólag mindenben igaza volt, hiszen az elmúlt két évtized konfliktusai jórészt abból a talajból sarjadtak, amelyen kétségkívül ő tette meg az első kapavágásokat. A különféle háborús helyzetek, új globális kihívások valóban civilizációs-vallási különbségekből fakadnak – úgy általában. A konfliktusok természetéről persze sok mindent el lehet mondani, de minden elemzés szükségszerűen csak annyit ér, amennyit tanulságképpen felhasználhatunk belőle. Ebből a szempontból Huntington munkálkodása hajszálpontosan annyit ér, amennyit mindenki másé: előre ő sem látott eseményeket, a jóslatai pedig vagy bejöttek, vagy nem.

Példának lássuk az ukrajnai válság megközelítését. Huntington 1996-ban azt mondta, hogy a már akkor is lappangó ukrán–orosz konfliktusnak három végkimenetele lehetséges: fegyveres konfliktus, békés szétválás, illetve az Oroszországgal együttműködő, de független és egységes Ukrajna megszületése. Ma már tudjuk, hogy az első forgatókönyv valósult meg. Huntington mindenesetre éppen azt tartotta a legkevésbé valószínűnek, mert foglyul ejtette a saját szabályrendszere. Ő ugyanis a különféle civilizációs körök belső kohézióját erőteljesebbnek tartotta a politikai realitásoknál. Abban bízott, amiben muszlim hittudósok („A Korán azt mondja, muszlimok nem háborúzhatnak egymással”) vagy a kommunista külügyérek („Szocialista országok nem indítanak háborút egymás ellen”). Aztán az iraki–iráni háború vagy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás alaposan összezavarta az elméleti alapvetések híveit.

1996-ban Huntington is teljesen rossz premisszákkal igyekezett rendet tenni az orosz-ukrán viszonyban: „Ha a civilizáció tényleg számít, akkor Ukrajna és Oroszország között nem valószínű egy erőszakos konfliktus kirobbanása. Mindkettő szláv, túlnyomórészt ortodox állam, népeik évszázadok óta együtt élnek, gyakoriak a vegyes házasságok. A vitát kirobbantó problémák és a szélsőségesek nyomása ellenére a vezetők mindkét oldalon komolyan és nagyrészt sikeresen munkálkodtak azon, hogy csökkentsék a feszültséget.” Mint azóta tapasztaltuk, mindennek éppen az ellenkezője történt.

Huntington tévedése fontos módszertani fogyatékosságokra hívja fel a figyelmet. Egyrészt nem igaz, amit közgazdász és politológus hallgatóknak sugallnak a Karl Popperrel és Friedrich Hayekkel súlyosbított egyetemi szemináriumokon. Nem igaz, hogy a nemzetközi kapcsolatokban vagy a világgazdaságban volna fejlődési ív, hogy az államrezon (államérdek) egyszerűen elhal egy bizonyos szinten, helyét pedig a globális felelősségérzet és szabadpiac veszi át. Még egy olyan eredeti felfogású és jól gondolkodó elemző, mint Huntington is belesétált a csapdába, és lebecsülte a birodalmi gondolkodás, a nyers erő, a gyors cselekvés jelentőségét. A nemzetközi kapcsolatok nem írhatók le folyamatábrával, nincsenek megfelelések, szükségszerűségek. Bonyolítja a helyzetet, hogy egyidejűleg több ok-okozati kapcsolat is létezik. Egy bizonyos lépésre rendszerint nincs kizárólagosnak látszó válasz, mert a felek a saját elemzéseikből, helyzetükből indulnak ki, és többoldalú kapcsolatrendszerben (márpedig ma szinte minden politikai, gazdasági ügy globális természetű) ezerféle elemzés, helyzet létezik. Ha pedig minden érintett fél érvényt akar szerezni az akaratának, akkor vagy óriási káosz keletkezik – ebből fakad a háború – vagy pedig rend. A liberális világmagyarázat egyikkel sem tud semmit kezdeni: háború idején az elméleteik a történelem szemétdombjára kerülnek, a rendet pedig talán még a háborúnál is jobban gyűlölik.

Bár a liberális világhegemónia hívei a fejlődésre esküsznek, ha jobban megfigyeljük, egyszerű változásokról van szó. A változásoknak pedig nincsen minőségi hatósugaruk. Egyszerűen megtörténnek és kész. A nagy civilizációk letűnése, a birodalmak kipukkanása szükségszerű, de nem azért, mert megjósoltuk, hanem azért, mert egyszer minden véget ér. Amit nem spórolhat meg egyetlen saját civilizációjához ragaszkodó kortárs sem, az örök értékek: az erő, a tudás és az állhatatosság. Ezek hiányában egy-egy civilizáció már akkor halálra ítéli magát, amikor az ellenség még fel sem bukkant a láthatáron.