Az elmúlt hetekben minden korábbinál élesebben vetődött fel a kérdés, hogy merre is tart a 2016-ban megreformált elnökségű Jobbik és annak elnöke. Hogy zűrzavar van párton belül, azt már nem lehet tagadni, hiszen a Jobbik tájékáról a legutóbbi hír az volt, hogy jobbikosok tüntetnek a Jobbik ellen: vagy a régi Jobbik mellett, vagy csak Vona ellen, vagy tudja a fene, hogy kik és ki ellen, de a lényeg, hogy így ahogy vannak, az nem jó most már a párton belüliek számára (sem).

Minden a néppártosodás megindításával kezdődött, de az önmagában nem vezetett volna el a mai jobbikos állapotokig.

De nézzük nagy vonalakban. A folyamatot, amelyben Vona némi „cukiságkampány” után elkezdte a „néppárti fordulatot” hirdetni, majd a nemzeti radikális erőket – Novák Előddel az élen – kiszorítani a pártvezetésből, még csak-csak érteni véltük. Sőt amikor Novákot Torockai László váltotta az alelnöki székben, még azt is mondták sokan, hogy ez nem is igazi váltás, csak némi személyeskedés és rivalizálási csata, mert hát a farkas, akkor is farkas, ha báránybőrbe akar bújni, vagy ha már belebújt, azért csak ugyanolyan ordas marad, mint volt.

De Vona Gábor látszólag következetes politikát folytatott mind a parlamentben, mind a parlamenten kívüli politizálásában, és megszólalásaiban folyamatosan ostorozta a kormány szakpolitikai hiányosságait, és mindenkor szót emelt a korrupciógyanús ügyekben, ahogy a kormány- és miniszterelnök-közeli vagyonosodásokat is heti szinten melegen tartotta. Nagyjából mást nem is tehetett, mert a nagy jobboldali sztorit, a migrációellenes politikát a Fidesz eleve elvitte Vona elől, és EU-szinten is a legkeményebb jobboldali politikát valósította meg Magyarországon, és annak határain.

Így maradtak a résztémák, hogy miért ennyi a kampány, miért csak 3,3 millióan szavaztak, miért nem lett érvényes a népszavazás, és maradt a magyarázkodás, hogy akkor most ők buzdítottak a „nem”-re vagy sem, és ha igen, akkor mennyi is az ő szavazójuk a 3,3 millióból?

És maradt a letelepedési kötvény ügye, de itt is alaposan mellélőttek, amikor rögtön a poén bemondásával kezdtek Orbán Viktor és Vona találkozóján, ahelyett, hogy elvégezték volna az alapos politikai munkát és azt vitték volna Orbán elé. Így a Jobbik, ahelyett, hogy valamicskét nyert volna az ügyön, inkább veszített. Szóval, a setesuta, de valami jobboldali elvszerűséget mutató politika Vona és a Jobbik új, 2016-os vezetése kapcsán látszólag arra törekedett, hogy a Jobbik valahogyan az ellenzék legnagyobb ereje legyen, és lehetőleg kormányképességét kezdhesse el bizonyítani.

Ez utóbbi területen szinte semmi nem látszik a munkájából. A kormánypárt talán legügyesebben e területen politizál és kommunikál. A napirendre nem vett javaslatok, a meg nem tartott viták, vitanapok, a különféle szakbizottsági viták ellenzéki álláspontjai nem válnak, mert nem válhatnak hírré, így publicitásuk nulla. És máris megvan a látszat: itt mindenki alkalmatlan a vezetésre, mert csak „nem”-ből nem lehet kormányozni.

E téren a Jobbik semmiben sem különb a baloldali ellenzéknél: ma nagyjából csak a nemet mondja mindenre. Amiben meg nem csak azt mondja, abban sokkal gyengébben viszi a kommunikációját, az újabb és újabb kormánypárti csörtekihívásokra mindig ugrik, mint pisztráng a műlégyre, és azonnal otthagyja a maga által eredetileg tervezett kommunikációs témákat, programokat. Így, ha a szakpolitikai, kormányzati alternatívaképzés terén ő is bukdácsol a baloldallal együtt, akkor marad az első feladat számára, vagyis a legnagyobb ellenzéki párt szerepének kialakítása, és ezáltal a „Fidesz esélyes kihívója” szerep megalkotása.

Vona e szerep elérése céljából igen veszélyes és kockázatos vizekre vezette pártját. Nem a néppártosodás politikájának meghirdetésével, hanem annak iránya kijelölésével. Mert, ha a Jobbik a Fidesz–KDNP jobboldali alternatívájaként jelentkező néppártosodás irányába indult volna el, mint ahogyan ez kitünt még 2016 tavaszán, akkor érdemi meghasonlás nélkül tudott volna arra a jelentős szavazóbázisra rámozdulni, amelyik viszonylag stabilan jobboldali, de esetleg valamiért kiábrándult a Fideszből.

Vagyis Vona egy egyszerű nyelvi finomítással és óvatosabb véleménymegformálással rárepülhetett volna arra a nem túl nagy szavazótáborra, amelyik biztosan migránsellenes, de elcsángált, vagy elcsángálóban van a Fidesz táborából, és egy ugyancsak jobboldali, tisztának tűnő megszólítás esetén hajlandó lenne a Jobbikra szavazni. Ezt az irányt követve Vona jó eséllyel tarthatta volna meg a Jobbik korábbi radikálisabb szavazóit is, akikkel a háttérben, néhány zártkörű rendezvényen összekacsintva eljátszhatnák a Tanú című film páholyjelenetét, amelyben Virág elvtárs meggyőzi Pelikán elvtársat, hogy bizony a magyar narancs megünneplése nem a dolgozók becsapása, hanem az ellenségé, mert hát ők úgyis tudják az igazságot, de az ellenség becsapása álinformációkkal, igenis hasznos.

Vona nem ezt az utat választotta. És pont ebből adódik a Jobbik dilemmája: az, hogy a pártelnök új útja súlyos identitásválsággal jár a párt egésze szempontjából. Ez egyébként megszokott jelensége a párttörténeteknek, főleg a radikalizálódott pártok vagy pártrészek esetében. A Jobbik és Vona ma úgy szeretne az ellenzék vezetője és 2018-ban Orbán Viktor kihívója lenni, hogy közben saját politikai identitását támadta meg, amikor gyors lefolyású átpozicionálásba kezdett az ellenzéki térfélen. Ahogy Vona fogalmazott „a párt lelkét” akarja elvenni, így nyilván a párt lelkét támadta meg.

Mára már látszik, hogy Vona nem az elcsángált jobboldali szavazók megszólítására törekszik a Fidesz ellenében, hanem az egész ellenzéki térfél lett a célpontja. Így már nemcsak nyelvpolitikai óvatoskodással kell megteremtenie a néppárti jelleget, hanem szimbolikus politizálást is kell folytasson a cselekvés kényszereivel, amelyben az egész baloldalnak mutatja, hogy ő és a Jobbik simán választható párttá szelídült számukra.

Az e céllal járó identitásválságot jól mutatta már az is, amikor Vona elhatárolódott Torockai László ásotthalmi mecsetépítési tilalmától, és homoszexuális-ellenes rendeletétől, és körbejárva az ellenzéki médiát, mindenütt elmondta, hogy ő más politikát képvisel. Ugyancsak sajátos húzása, és a régi Jobbik maszkírozása volt 2016-ban, amikor a zsidóságát nyíltan vállaló Jakab Pétert választotta a Jobbik országos szóvivőjének, nyilván azzal a céllal, hogy az antiszemita vádat csuklóból tudja visszautasítani: mi antiszemiták?, hát zsidó a szóvivőnk! Nem?

A Jobbik régi radikálisai már ettől is prüszköltek és a jól bevált jobbikos és antiszemita alapállásból érveltek: „pont egy zsidót, 1 millió magyar jobbik szavazó közül nem talált mást, csak egy zsidót?” – szólt a belső elfojtott kritika a VIII. kerülettől Vecsésig, Karcagtól, Tiszavasváriig. És ez az identitásválság aztán még jobban előjött, amikor Vona – több jobbikos potentát szerint Jakab Péter javaslatára – levelet írt Köves Slomó rabbinak, amelyben „boldog hanukát” kívánt az ortodox zsidó vezetőnek. Hogy akkor már miért nem az összes történelmi egyház vezetőjének küldött karácsonyi köszöntőt, azt nem értjük, hiszen úgy még ügyesebben lehetett volna elvenni – jobbikos retorika szerinti – a „zsidós nyomulás” élét… Mindezért a régi gárdisták Jakab Pétert okolják – a jól bevált antiszemita lózungok mellett –, aki csak 2010-ben tűnt fel a párt környékén, épp a másik zsidó jobbikos, Szegedi Csanád váltójaként.

Köves egyébként már egyszer szócsatázott Jakabbal és Vonával, pont akkor, amikor Jakab zsidósága a pártelit és az ország nyilvánossága elé került. Akkor Köves azt írta Jakab Péternek: „Annak a pártnak a képviseletében nyilatkozik, amelynek alapszervezetei büszkén hirdetik a Cion bölcsei, a Mein Kampf és Szálasi ideológiáját és műveit, mindeközben pedig az ön származását használják védőpajzsként. Vérvádakra hivatkoznak, és közben az ön ártatlanul elgázosított felmenőit használják fügefalevélként”.

Ezért is valószínűsítik a Jobbikban, hogy Vona most Jakab javaslatára kezdett „boldog hanukázásba”, ami ki is verte a biztosítékot a régi jobbikosok körében, s többen tiltakoztak is az új hanukázás, „vagy mi a f…sz” miatt – ahogy a vecsési Jobbik fogalmazott. Vona pedig már nemcsak az „iszlám az emberiség utolsó reménysége” ügyében magyarázkodik a jobboldali szavazóknak, hanem a hanuka és a holokauszt ügyében is a sajátjainak, miközben maga elé húzza az auschwitzi családi múltat identitásában hordozó Jakab Pétert, aki ha kell, naponta mondja majd el, hogy ő a bizonyíték arra, hogy a Jobbik nem antiszemita.

Vona most úgy viselkedik a Jobbikkal, mint Simicska a Hír TV-vel, amikor az ATV Kálmán Olgájával akar erősíteni. Egyfelől tulajdonosként bánik a párttal, másrészt pedig nem érdekli saját régi közönsége, nem érdekli az elvi következetesség, nem érdekli az elvi hitelesség.

Valahol Veszprémben összedugták a fejüket és kitalálták, hogy majd milyen jó lesz Kálmán Olga és milyen jó lesz a „boldog hanukát!” kezdetű levél… Csakhogy ez így együtt nemzeti konzervatívoknak nevetséges, tanácsadójukkal együtt… Nemzeti radikálisoknak meg nem kell… Szóval egyelőre mindebből egy dolog válik biztossá: se a Hír TV, se a Jobbik nem a kormány jobboldali kritikusa akar lenni a jövőben, hanem valami meghasonlott, identitását kereső konglomerátum, aminek egyetlen összetartó ereje van: a NEM. Ez kevés.