Mint egy keselyű köröz a fejünk felett egy rövid, de annál félelmetesebb mondat: „a végén úgyis be kell engedni őket”. Mint egy keselyű, ami odalent haldoklót lát. Maga nem pusztít, csak vár, abban a meggyőződésben, hogy a végén úgyis az övé lesz a tetem.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A migrációs válság láza elmúlt. Ma már nincs komolyan vehető politikus, aki ne ismerné be, hogy 2015-ben Németország és nyomában a többi nyugat-európai állam rossz választ adott a népáradat gátszakadására. Nincs komolyan vehető ember, aki szerint a jövőben akadály nélkül be kell engedni a délről érkező népvándorlást. Már mindenki korlátokról, feltételekről beszél. A kerítéspártiak és a kerítésellenzők közötti vita eldőlt, győzött a kerítés.

A kapukat azonban nyitva tartják, mert Európa elveszítette a hitét abban, hogy valaha képes lesz visszaszerezni a biológiai reprodukciós képességét, képes lesz újra szeretni a saját gyerekeit. Márpedig az emberhiányt valahonnan pótolni kell. Akkor pedig mi más marad, mint hogy a végén beengedjük őket.

Ami igazán veszélyes: mára a hit elvesztése ideológiává vált. Vajda Zsuzsanna pszichológus, egyetemi tanár, a gyermeknevelés kulturális hátterének neves kutatója ezt írja: „Úgy tűnik, hogy a magyar kormány, feltehetően a miniszterelnök vízióját követve, továbbra sem szakít azzal a demográfus szakértők által egyértelműen képtelenségnek tartott törekvéssel, hogy megállítja, sőt visszafordítja a népesség csökkenését.” Vigyük végig ezt a gondolatmenetet. Vajda Zsuzsa, a téma professzora szerint a népességcsökkenés megállíthatatlan. Mi következik ebből? Nem kevesebb, mint hogy az őshonos európai népesség kihalása elkerülhetetlen.

Keselyű köröz a fejünk felett.

Persze, ma már senki nem azt mondja, hogy nyakló nélkül jöhetnek árkon-bokron át. „Okos migrációs politikával, befogadással és integrálással” kell ezt csinálni, mondja a balliberális publicista. Mintha egy önmagát kihalásra ítélő közösség folytathatna bármiféle okos politikát. Mintha az eltűnők, a visszaszorulók integrálhatnák a térnyerőket, a többségre jutókat.

„A végén úgyis be kell engedni őket.” Halálos méreg ez a mondat, mert valójában folytatása egy másiknak: „az európai népességfogyás megállíthatatlan”. A kulturális, katonai, gazdasági és politikai értelemben egyaránt teljes fegyverzetben álló Európa fölteszi a kezét, és azt mondja: „a vereségem elkerülhetetlen”. Már lehámlottak az önáltató maszlagok a háború elől menekülő, fájdalommal teli tekintetű szír kisfiúkról és kislányokról, akiknek a maszatos arcán csíkokat festenek a le­gördülő könnycseppek, miközben kis kezükkel a kerítés rácsába kapaszkodnak. Már csak egyetlen mondat maradt: „a végén úgyis be kell engednünk őket, mert mi már nem tudjuk és nem is akarjuk felnevelni a jövő európai nemzedékét.”

Hogyan juthattunk idáig? Hogyan fordult a történelem mindeddig legsikeresebb kultúrája önmaga megsemmisítésébe? Hogyan történhetett, hogy a szabadság és a jólét a megsemmisülés útjára vezetett minket?

Éppen a szabadság és a jólét által. 1945. május 8-án Európa története valóban korszakhatárhoz érkezett. Egészen addig a történelem sok-sok ember közös vállalkozása volt. Ez a sokaság olykor egy-egy városra korlátozódott, máskor egy nyelvi közösséget vagy akár sok nép alkotta birodalmat fogott át. Volt, hogy a teljes népesség közös szándéka nyilvánult meg a történelmi mozgásokban, máskor szűk körű elit vagy éppen egyetlen teljhatalmú vezér akarata, maga a történelmi cselekvés mégis mindig közösségi volt.

Ezen a napon azonban megszületett a történelmi egyén. Európa népei megrémültek attól, hogy hova vezet, ha egész népek, sőt egész birodalmak egy nagy közösségi cél szolgálatába állnak, hova vezet a nemzeti és a nemzetközi szocializmus. Ezért világra hozták a minden közösségi célról leválasztott egyént, akit sem nemzetért, sem vallásért, sem eszméért vívandó háborúba már nem lehet belerángatni. Aki számára a történelem többé már nem közösségi, hanem egyéni vállalkozás, és aki a közösséghez tartozás élményét legföljebb a futballstadionokban veszi magához.

A kísérlet gazdasági értelemben kirobbanóan sikeresnek bizonyult, a nyugat-európai államok a kapitalista társadalomszervezés évszázados tapasztalatainak birtokában az egyéni érdekek követését közösségi haszonná tudták csatornázni. Megszületett a jóléti állam, és 1968-ra felnőttek, színre léptek benne a szabadság elkényeztetett gyermekei, akik készen voltak ledönteni minden korlátot, eltörölni minden szabályt, amely akadályozhatta volna őket egyetlen életcéljuk elérésében: hogy jól érezzék magukat a világban.

A régi reflexek azért még működtek, a szabadság elkényeztetett gyermekei továbbra is gyerekeket neveltek, még ha kevesebbet is, mint a szüleik. A hatvannyolcasok gyermekei azonban már végképp szakítottak a múlttal. Akik a nyolcvanas években váltak felnőtté, azok a szabadság önző gyermekei lettek. A hatvannyolcasok, virágot tűzve a hajukba, még megelégedtek azzal, ha a park füvén heverészhetnek, a nyolcvanasok már drága autókat birtokolva, jól felszerelt üdülőhelyeken akartak semmit tenni, márkás italokat kortyolgatva. Fogyasztani akartak, minél többet. Márpedig a gyerek költséges és időrabló, a szabadság önző gyermekei viszont magukra akarták költeni a pénzt és az időt.

Hogy a fogyasztásra alapozott élet mennyire üres tud lenni, azt a nyolcvanasok gyermekei, az ezredfordulón születettek már pontosan látják. Az önzést megvetik – ám ők a szabadság eltévedt gyermekei lettek. Hitük szerint egy egész világ felelősségét hordják a vállukon, kiállnak minden igazságtalanság ellen, nyitottak minden másságra, önkénteskednek, társadalmi szerepet vállalnak, de önmagukért felelősséget vállalni, a társukkal egy életre elköteleződni nem hajlandók, gyerekkel bajlódni meg végképp nem.

Íme Nyugat-Európa népessége. A hatvannyolcasok, a szabadság elkényeztetett gyermekei, akik büszkék rá, hogy ők romboltak le minden tekintélyt, ők rúgtak fel minden tradíciót – hogy téríthetnénk vissza őket e tradíciókhoz? A nyolcvanas-kilencvenes években felnőtté válók, a szabadság önző gyermekei, akik megszerették a fogyasztást, az egyedül önmagukkal törődést – hogy vehetnénk rá őket, hogy a jövőért áldozatot hozzanak? Az ezredfordulósok, a szabadság eltévedt gyermekei, akiknek minden idejét a mások szabadságáért folytatott harc tölti ki – hogy vehetnénk rá őket, hogy kisbabát pelenkázzanak?

Hiszen nem a születés ideje számít, valamennyi attitűd minden korosztályban ott van ma is. A változás majdnem reménytelen, különösen, ha a politikusaik hazudnak nekik. Legkésőbb az ezredforduló idején már azt kellett volna mondaniuk a politikusoknak, hogy kedves nép, önzők lettetek, csak magatokkal törődtök, nem neveltek gyerekeket, így ki fogtok halni. Ehelyett a politikusok azt mondták: kedves nép, milyen nagylelkűek, milyen befogadók vagytok, hogy otthont adtok a világ az üldözöttjeinek!

Nem a migrációhoz való viszony az, amely két táborra osztja Európa népességét, hanem ez a kérdés: elhiszed-e, hogy a népességfogyás megállítható? Elhiszed-e, hogy Európa képes visszaszerezni a gyerekek, a saját gyerekei iránti szeretet képességét? Ha nem hiszed el, akkor tényleg nem is sikerülhet, akkor a végén valóban be kell engedni őket. De ha elhiszed, akkor az eszközöket is meg fogod találni. És valóban, nem a támogatás dönti el a dolgot, hanem az a hit, az a bizalom, amit a támogatás megtestesít és kifejez.

Zavarba ejtően hangzik, mégsem kell félnünk kimondani: Magyarország kormánya Európában elsőként adott pozitív választ a kérdésre, igent mondott a gyerekekre. Minden jel arra vall, hogy az ország lakosságában megszületett a bizalom abban, hogy sikerül megfordítanunk a rossz folyamatot. És nem a pénz, hanem ez a bizalom lesz a döntő faktor, ha tényleg sikerül.