Sienai Szent Katalin, azaz Caterina Benincasa jómódú kelmefestő család gyermeke. Hatévesen látta először Jézus Krisztust, s talán senki sincs az egyház szentjei között, aki annyiszor esett volna önkívületbe, mint ő, akinek annyiszor jelent meg Szűz Mária és maga Jézus Krisztus, mint őneki. De olyan is kevés akad, akiről annyi hiteles, tanúértékű följegyzés maradt volna, mint róla, mert tanítványok, kor- és szemtanúk, legfőképpen azonban két gyóntatója írta meg életrajzát, Tommasso della Fonte és Rai­mund atya.

Élete látomástól látomásig, csodának beillő gyógyítástól gyógyításig pergett. És abban a korszakban, amikor a katolikus egyház, a pápaság halálosan súlyos válságát élte át, az egyház kettészakadt, s a Francia Királyság játékszereként sínylődött. Ez a kor az avignoni pápák kora, amelyet V. Kelemen nepotizmusa, a francia király kivagyisága s többek között a kereszténységet karddal védő templomosok lemészárlása jellemzett. Az itáliai városállamok egymás ellen hadakoztak, s Európát két nagyhatalom határozta meg, a Francia Királyság és Nagy Lajos Magyarországa. (1326–1382). Katalin (1347–1380) beleszületett a katolikus egyház és Európa életveszélyesen válságkorszakába, hiszen az iszlám birodalom már meghódította az összes kis-ázsiai és afrikai keresztény területeket, Bizánc (Büzantion, Constantinneapolis, Sztambul régi magyar megnevezéssel) kapui előtt állt.

Ebben a szörnyeteg s válságoktól vemhes korszakban egyetlen hatalmas személyiség – Sienai Katalin – ismerte föl a végzetes jövőt, s gyönge női karjával próbálta megállítani a züllést. Mégpedig úgy, hogy visszatért a Krisztus eszményeiből fakadt Szent Pál-i szeretet vallásához, hogy megújítsa Európa erkölcseit, megbékítse egymással az önmagukban mit sem érő itáliai városállamokat, visszatelepítse a pápát Avignonból, hogy megszabaduljon a francia király elnyomása alól, és megszervezze az európai keresztes hadjáratot az iszlám több mint fenyegető térnyerése ellenében. Ez az írástudatlan leányzó látnoki erejével ezerszer okosabb volt kora minden számottevő potentátjánál. Elérte, hogy XI. Gergely pápa visszatért Rómába, s Katalin minden erejét latba vetve iparkodott, hogy keresztes hadjáratot szervezzen meg az iszlám hódítás megállítására. Nápolyi Johannának ujjongó levelet ír, mert a királynő megígérte: támogatja a háborút, s arra kérte, a pápát is erősítse meg ebbéli akaratában. Erzsébet királynét unszolta: fiát, Nagy Lajost buzdítsa a Szent Háborúban való részvételre. Nagy Lajosnak pedig azt írja, hogy a mindenkire kiterjedő jóakaratú szeretet egyedül (krisztusi és Szent Pál-i tanítás) az ellenségeivel kapcsolatban is érvényes ugyan, de nem az ördög szeretetével. A keresztes háborút tehát nem tartja a „legfőbb törvény” megtagadásának, hanem a Sátán elleni harcnak. A francia királynak azt hányja a szemére: „Bajt okozol a keresztényeknek és hitetleneknek egyaránt, mert a te viszálykodásod akadályozta és akadályozza meg a Szent Háború misztériumát.”

A Szent Pál-i szeretet magaslataiban élő és gondolkodó, a hiú világtól elszakadt, vőlegényével, Krisztussal azonosuló, már életében szentnek tartott nő misztikussága, transzcendens gondolkodása ellenére a földön jár, s a keresztény hit békeszeretetét, az embertársak szeretetét nem mint valami életidegen, elvont eszményt értelmezi, hanem az ártatlan ember, a keresztény ember védelmét, akár fegyveresen is, mindennél fontosabbnak tartja.

Nem hiszem, hogy szükséges mindezekhez aktualizáló magyarázatot fűzni, olcsó célzatokat tenni mai jelenségekre, új keresztes háború meghirdetése viszont igen.