Fél esztendeje meghalt a húgom. Nyolcvanhét esztendőt éltünk le, ha nem is együtt, de állandó kapcsolatban. Ő vidéken, Kecskeméten, én a fővárosban, Pesten. Sok a nagyszerű barátom, akiket én választottam, de olyan közel lélekben senkihez sem jutottam, mint őhozzá. Ami nem érzéseink, ítélkezéseink, véleményünk azonosságában nyilvánult csak meg, hanem abban, hogy mindenről úgy tárgyalhattunk, mintha önmagunkkal beszélgetnénk. Vitatkoztunk is, veszekedtünk is, amit azonban elbírt az a kötődés, amelyet a sors rendelt mindkettőnkre. Rendre hallom, hogy testvérek, szülők, gyermekek olykor évtizedekig nem állnak szóba egymással, vagy csak rossz a viszonyuk. Ilyesmi nálunk nem fordulhatott elő. Ő volt a harciasabb, a könyörtelenebb ítélkező, én a kellemetlenebb, elviselhetetlenebb modorú. De legföljebb ő duzzogott énrám, ám összeveszve sem szakadtunk el egymástól. A halála óta eltelt időben volt érkezésem végiggondolni az ő életét és azt a nyolcvanhét esztendőt, amit voltaképpen mégis együtt éltünk meg.

Párhuzamba állítva egymás életét és a sorsát, ő volt mindig a kiszolgáltatott áldozat, én voltam a könnyeden élő szerencse fia, érdemtelenül. Az akkor még széles körű rokonság is rátett egy lapáttal nyomorúságára. Közös keresztanyánk engem ajnározott, őt megalázóan háttérbe szorította. Eszmélése első pillanatától kezdve minden oka meg lett volna arra, hogy utáljon, halála utolsó óráiban a tanúk szerint mégis engem emlegetett, és engem hívott az elmúlása előtti végső kétségbeesésében.

Én pedig, hat hónap múltán most jártam először lakásában, és megidézhettem alakját, az ő életét körülvevő, általa kialakított környezetben, kedvenc tárgyai között. A kedvenc szót persze idézőjelbe tehetem, mert a gyógyászati segédeszközök, orvosi műszerek aligha tartozhattak kedves tárgyai közé. 1944-ben túszként vitték el a nácik, mert apám megszökött előlük, nyirkos fogdapincében tartották, majd már betegen, krumplisveremben bújtattuk az oroszok elől. Sohasem gyógyult meg. Mégis tanult, dolgozott. Szeretett reménytelenül és beteljesületlenül, és rendkívüli tudásra, műveltségre tett szert nyomorúságos élete során. Ennek volt dokumentuma hatalmas könyvtára, és ami megrendített, közülük is két dédelgetett kedvenc könyv, gondosan hólyagpapírba bekötve: Hatszáz magyar nemzeti dal tematikusan csoportosítva, függelékében Hunyadi Lászlótól a korneville-i harangokig – operaszövegekkel. Egy korszak műveltsége dalban elbeszélve.

A másik babusgatott könyve egy páratlanul szép, elefántcsont fedelű imádságoskönyv, amely az Apostoli hitvallással kezdődött és az „Ima a hazáért, háború idején” fohásszal fejeződött be. Mindkét könyv lelke előttem is eltitkolt mély zugaiba enged bepillantani, egy roppant művelt és okos nő legbensőbb érzelemvilágába. Elképesztően kiművelt emberfő volt, a belgyógyászatot különösen tudta. A tétovázó orvosok megsértődtek, ha szakszerűen megmagyarázta nekik, mi baja van. Humán tudománya pedig benne van az én félszáz könyvemben. Ám őt és tudását nem ismerte el senki. Én sem eléggé. Ma meg furdal a lelkiismeret, hogy nem éreztettem vele, mily nagyra tartom.

És a címbeli intés az, hogy a ti környezetetekben is élnek hasonló sorsú, rendkívül értékes emberek. Addig becsüljétek meg őket, amíg élnek. Haláluk után végzetesen elkéstek vele! Az utólagos bűnbánat semmit sem ér, ördögnek a füstölő.