Bandi bácsi gondozott kertjének csodájára jártak a faluban. Szépen metszett és bőven termő gyümölcsfák, az éghajlatunkon termeszthető zöldségek széles kínálata áprilistól októberig biztosította a friss árut, amiből a férfi bőven vitt a piacra. Érthető, ha a zsíros földre, az ápolt, szép, jókora telekre megfájdult a szomszéd foga. Talán irigységből, talán gonoszságból, esetleg azzal a hosszú távú céllal, hogy elvegye a gazda kedvét a kiskerttől, a szomszéd meztelencsigákat kezdett átjuttatni a közös kerítésen. A végtelenül szapora, undorítóan sárga, nyálkás spanyol csigák fékezhetetlen étvággyal rágták le a káposzták, saláták leveleit, a piros epreket, a sóskát, spenótot.

A gazda érthető dühvel támadt az alattomos kártevőkre. Hiába a sok vesződség, a munkálkodás látástól vakulásig; mielőtt a család asztalára vagy az elárusító pultra kerülhetne a föld megannyi áldása, ezek az alattomos puhatestűek mindent összerondítanak, tönkretesznek, emberi fogyasztásra alkalmatlanná rágnak.

Bandi bácsi irtani kezdte a csigákat. Próbálkozott mérgező granulátummal, a fellelt példányok lesózásával vagy kettényisszantásával egy kapa vagy ásó segítségével, kihelyezett sörös csapdákkal; mindhiába.

Egyszer csak valaki felfedezte, hogy a szomszéd módszeresen önti, dobálja, bújtatja át a csigákat.

– De hát miért? – fakadt ki a gazda felesége.

– Pusztává akarja rohasztani a kertünket, elűzne minket, hogy a telkünket a sajátjához csatolja. Ezeket a szerencsétlen csigákat használja fel ocsmány céljaira.

– Akkor nem a csigák a hibásak? Ne is sózzuk őket ezentúl? – csodálkozott az asszony.

– Dehogynem! De sokkal fontosabb, hogy most már tudjuk, honnan származnak. A következő lépés elvenni a szomszéd kedvét attól, hogy folytassa kisded játékait.

Bandi bácsi nagyon bosszús volt, szomorú szemmel nézte a zöldborsóban végzett szörnyű pusztítást, de tudta a megoldást: a csigainvázió legjobb ellenszere, ha elbánunk azzal, aki az egészet kitalálta és működteti.