Így kezdődött: „Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk és reméljük a kommunizmus és posztkommunizmus lélekölő évtizedei után, egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek… Azt akarjuk, hogy a világ, benne Európa és az Amerikai Egyesült Államok népei is megértsék, nem óhajtunk mást, csak békében, egyetértésben, a demokrácia keretei között, másokat tisztelve szabadon élni…”

Hat éve volt. De mintha semmi sem változott volna. Mintha a világ semmit sem értett volna meg ebből az üzenetből, sőt mintha tudatosan arra készülne, hogy elpusztítsa az európai civilizációt, és ebbe a pokoli zuhanásba belerángassa azokat a nemzeteket, amelyekben még erős a túlélés ösztöne.

Lázár János miniszter kiruccant Bécsbe, amely évtizedek óta a kedélyes jólét, a barátságosan ismerős monarchiás romantika, a jól öltözött középosztály paradicsomának számított… És elképedt. Kosz, zűrzavar, káosz – és idegenek mindenfelé. Persze rárepült a honi és a külföldi liberális média, szerteüvöltözték, hogy bezzeg Budapesten is vannak lepukkadt városrészek, és hogy a bécsiek felháborodtak Lázár túlzó kijelentésein, de beléjük fojtotta a szót egy afgán kése, ami ártatlan bécsi polgárok szívébe hatolt, a szó szoros értelmében.

Ez a Bécs már nem az a Bécs. De ez a Budapest még az a Budapest. Ez a Debrecen még az a Debrecen. Ez a Kaposvár, ez a Pécs, ez a Győr, ez a Békéscsaba és mind a többi település Babócsától Battonyáig még azonos önmagával. Őket kell megvédenünk. Ismét ki kell vonulnunk az utcára, épp március idusán. Igen, épp a nemzeti ünnepen, a magyar szabadság és szuverenitás ünnepén, mert van fenyegetés, és van mit megvédenünk.

Ha sokan leszünk, ha együtt leszünk, és hitet teszünk Magyarország, a magyar demokrácia, a függetlenség és a józan ész mellett, ha vonulásunkat a szeretet és az összefogás teszi széppé és erőssé, akkor legyőzhetetlenek leszünk. Ezt írtuk hat évvel ezelőtt: „A Békemenet az összefogás diadala. Még soha ennyien nem mozdultak meg egy felkiáltásra az ország, az elsöprő többség által választott kormány, az alkotmányos vívmányok és Orbán Viktor védelmében. Megszólaltak tengerentúli magyar szervezetek, megmozdult a Kárpát-medencei magyarság… Magyarország nem csupán ledobta magáról a gyarmati lét rabszolgaláncait, hanem példát mutatott Európa népeinek a válság megoldására is. Az emberek szerte az egész országban ezt értették meg és érezték át. Felfogták, hogy a bukásától rettegő globális hatalom bármire hajlandó, hogy pozícióját megvédje, s ha kell, letiporja Magyarországot. És ezt nem hagyják. Ahogy erősödött a támadások hevessége, úgy nőtt az ellenállás akarata. 2012 azonban nem 1956 volt. Inkább a válasz rá. A magyar néplélek pontosan ugyanúgy, ugyanolyan csodálatos egyöntetűséggel szólalt meg, mint akkor. Akkor se központi utasításra mentek ki az utcára az emberek, ahogy ezúttal is spontán indult el a folyamat. A cél mindkét esetben ugyanaz volt: önrendelkezés és igazság.”