Hat napig tartott a csoda. Nem generálisok, nem arisztokraták vezették az íreket, hanem költők, tanárok, külvárosi vagányok, alkalmi szónokok és munkanélküliek. Írországot a nép vezette a csatába. Ha 1916 húsvétján az Ír Köztársasági Testvériség fegyveresei nem indítanak háborút a brit világbirodalom ellen, még az erkölcsi győzelem sem volna a miénk. Akkor legyőzött, megvert nép lennénk, akkor nem volna jogunk a szabadsághoz…

Ilyesmi járt a fejében William Butler Yeatsnek.

Éjszaka volt. Odakint Dublin sötéten hallgatott. Néhány hete már, hogy az angolok leverték a húsvéti felkelést. Zárt ajtók és zárt szívek mögött nehezen készült a vers. A költőnek eszébe jutott Arthur Griffith Magyarországról írt könyve, amely még 1904-ben Deák kiegyezéses politikáját, a békés alkut ajánlotta Írországnak, s amelyet mégsem lehetett diadalra vinni. És eszébe jutottak a nagy háború lövészárkai, amelyekben ír férfiak megszámlálhatatlan sokasága halt meg Angliáért. S a költő már tudta, hogy bár a húsvéti felkelés elbukott, a végső győzelem nincs messze.

Yeats remegő kezekkel leírta az utolsó versszak elejére:

„Túlontúl hosszú áldozat
Változtat kővé egy szívet…”

Valahogy így.

Néhány héttel azelőtt a költő látta az ifjú Írországot. John MacBride-ot, a nyalka katonatisztet, Maud Gonne férjét, s így Yeats szerelmi riválisát. Thomas MacDonagh-et, aki költő és színdarabíró létére katonai egységet vezetett. James Connollyt, aki Polgári Hadsereg nevű alakulatával szintén csatlakozott a felkeléshez. Patrick Pearse-t, a tanárból lett szónokot, Sean MacDermottot, a hivatásos forradalmárt és a többieket. Micsoda ostoba vakhitnek látszott, hogy néhány harmincas férfi felszabadítja az országot – gondolta Yeats, és tovább tűnődött.

Az ír önkéntesek nem várták meg, hogy a nép melléjük álljon. A nép, akkor és ma is csak tátja a száját, jobbára az érzelmeit követi, nem érzi, mi a különbség szikra és erdőtűz között. Pearse, Connolly és a többiek azonban villámgyorsan cselekedtek, megszállták a főváros stratégiai pontjait, kiépítették az utánpótlást, megszervezték a lakóházak védelmét. A felkelők főhadiszállásán, a dublini főposta épületére kitűzték az ír lobogót, majd Patrick Pearse felolvasta a Köztársasági Nyilatkozatot. Állítólag nem fogadta nagy üdvrivalgás, ahogyan Kossuth Függetlenségi Nyilatkozatát sem Debrecenben. Az emberek nem tudták, mi következik, az viszont bizonyosnak látszott, hogy amikor a hatalmas brit hadigépezet mozgásba lendül, a felkelőknek semmi esélyük nem lesz.

Amikor a brit hadsereg megindult, hogy megtisztítsa Dublint, az első napokban több száz embert veszített. A városi körülmények eleinte a felkelőknek kedveztek. Soraikat addigra Amerikából hazatért emigránsok és a franciaországi lövészárkokból hazaszökött katonák is erősítették. Aztán a hatalmas túlerő, a húszezer brit katona legyűrte az ellenállást, és a forradalmárok beszorultak a dublini főposta épületébe. A végén, amikor elfogyott a lőszer, letették a fegyvert, kijöttek a rommá lőtt épületből – megadták magukat.

Az angolok kilencven embert ítéltek halálra, de végül „csak” a kiáltvány hét aláíróját – és még nyolc bajtársukat végezték ki. Egyedül Eamon de Valera maradt életben, mert ő nem brit, hanem amerikai állampolgár volt. A statáriális ítéletek óriási felháborodást keltettek, a felkelés idején még passzív tömegek az angolok ellen fordultak. Pearse, Connolly és a többiek elérték, amit nemzedékről nemzedékre nem sikerült ír földön: felkeltették az emberek jogos igazságérzetét és vágyát a szabadság iránt.

Sir John Maxwell, az írországi brit főparancsnok valamit megsejthetett a jövőből. A brit miniszterelnöknek írt táviratában azt javasolta, hogy a kivégzett Pearse holttestét ne adják át a családnak, mert „az ír szentimentalizmus mártírok zarándokhelyévé változtatná a sírokat, évente körmeneteket tartanának, amelyek állandó zavart jelentenének ebben az országban”. A köztársaságiak holtukban az ír nemzeti panteon főalakjai váltak. Megmozdult egész Írország. A kocsmák mélyén, a gyárakban, az utcákon ellenállásra buzdították egymást az emberek. Az Ír Köztársasági Testvériségből és a maradék magánhadseregekből hamarosan megalakult az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA. Soraiba tömegesen szegődtek a fiatalok, akik bosszúra és az angolok vérére szomjaztak. Physical force, azaz fizikai erő. Arthur Griffith hangja elhalkult, és a kemény fickók, Michael Collins és társai vették kezükbe a dolgokat. A húsvéti felkelés szárba szökkent. Az ír nemzet suhancból felnőtté vált.

Talán egyszer majd megértenek minket. Az új Írország, ha lesz egyáltalán, megemlékezik majd katonáiról és lantosairól, gondolta Yeats. Levette és megtörölte szemüvegét. Valamikor majd, igen. Mondjuk, száz év múlva, 2016-ban, amikor Írország önmaga lehet, és a zsarnok már nem szorongatja a torkát.

Közben elért a vers végére.

Mindannyian bátran viselkedtek. Mert Aradon és a kilmainhami börtön mélyén az utolsó számadás már nemcsak önmagunknak, hanem a jövőnek is szól. És az Istennek, aki a bátrakat befogadja a maga országába. James Connolly, akárcsak Damjanich János, járni sem tudott a kivégzése napján, hordágyon vitték a kivégzőosztag elé. Pearse fütyörészve lépett ki cellájából, és felemelt fejjel ment gyilkosai között. Tom Clarke nem halt meg azonnal a sortűz után, csak akkor, amikor egy tiszt odalépett, és közvetlen közelről fejbe lőtte…

Yeats nagyot sóhajtott, és a mártírok közé beírta John MacBride, a hajdani ellenfél nevét, aki elrabolta tőle álmai asszonyát. Talán felidézte, hogy amikor az őrnagyot a kivégzőosztag elé vezették, azt kiáltotta, ne kössék be a szemét, katonaként elégszer szembenézett már a halállal. Talán engesztelődésként írta második helyen a nevét, talán csak véletlenül. De én azt hiszem, ebben a versben semmi sem véletlen.

„Én megírom, vigye a vers:
MacDonagh és MacBride
és Connolly és Pearse,
hogy hol a zöld rétek kiégtek
most és örökké éljenek,
minden másra vált, másra végleg,
iszonyú szépség született.”

Kezdődjék a huszadik század, gondolta Yeats, és kinyitotta az ablakot, hogy szívéből kiáradjon a bátorság Dublinra és a nagyvilágra. n

(Orbán Ottó fordításai)

Köztársasági Nyilatkozat


Ír férfiak és asszonyok: Isten és őseink nevében, kiktől Írország nemzeti hagyományai származnak, a haza rajtunk keresztül szól hozzátok és hívja zászlója alá gyermekeit a feltámadt szabadságért. Titkos forradalmi mozgalmán, az Ír Köztársasági Testvériségen keresztül megszervezte és kiképezte katonai csapatait, az Ír Önkénteseket és az Ír Polgári Őrséget. A megfelelő pillanatra várt, hogy felfedje magát és síkra szálljon a teljes szabadságért. Amerikába száműzött gyermekeitől, európai szövetségeseitől támogatva, de elsősorban önmagában bízva.

Kijelentjük, Írország népének joga van saját sorsa felett dönteni, és ez a joga támadhatatlan és elidegeníthetetlen. Ezt a jogot idegenek gyakorolták eddig, de nem tudják kioltani az ír népből, hacsak nem pusztítanak el mindnyájunkat egytől egyig. Generációkon át küzdöttünk a szabadságért és önállóságért, melyet az elmúlt háromszáz év alatt hat alkalommal fegyveresen is követeltünk. Mi újra követeljük ezeket a jogokat a világ előtt.

Életünket és bajtársainkét az Ír Köztársaság létrehozására tesszük fel. A függetlenségen, szabadságon és jóléten keresztül pedig megteremtjük a felemelkedést az Ír nép számára.

Az Ír Köztársaság kijelenti, hogy minden ír férfi és nő számára biztosítja a törvény előtti egyenlőséget és szabad polgári és vallási jogokat. Kijelentjük továbbá, hogy a nemzet minden gyermekének a boldogsága egyformán fontos. Nem úgy, mint ahogy feledésbe merültek az idegen kormányzat alatt, melynek különbségeket szító politikája a múltban megosztotta és elválasztotta az embereket.

Az Ideiglenes Kormány a győzelem pillanatában át fogja adni a polgári és katonai hatalmat egy, az emberek bizalmán alapuló szavazás útján megválasztott nemzeti kormánynak, mely Írország egész népét képviseli.

Az Ír Köztársaság ügyét Isten kezébe tesszük, áldását kérve fegyvereinkre. Imádkozunk hozzá, hogy ügyünket senki se becstelenítse meg gyávasággal, embertelenséggel, erőszakkal és rablással.

E magasztos órában az ír nemzetnek hősiességével, bátorságával és önfeláldozásával méltónak kell bizonyulni e dicső végzetre, melyre rendeltetett.

Az Ideiglenes Kormány nevében:
Thomas Clarke, Sean MacDiarmada, Thomas MacDonagh, Patrick Pearse, Eamonn Ceannt, James Connolly, Joseph Plunkett.