Jelenlegi hely

A jó kormányzásról

Szentesi Zöldi László
Szentesi Zöldi László képe

Az epheszoszi Hérakleitosz, a görög bölcselet e magányos, elbizakodott és alighanem kibírhatatlan alakja soha nem csinált titkot abból, hogy megveti a népet. Mégpedig annyira, hogy visszavonult Artemisz templomába gyermekekkel kockázni, és amikor a nép küldöttei körülállták, hogy volna szíves inkább törvényeket hozni, Hérakleitosz csak ennyit felelt:

– Inkább kockázom a gyermekekkel Artemisz templomában, mint hogy veletek kormányozzak, hitvány csőcselék!

Én azt hiszem, a világ első reálpolitikusát Hérakleitosznak hívták. A népre sokan hivatkoztak a történelemben, de magát az embert már nem találták olyan érdekesnek. Valljuk be, önmagában embernek, polgárnak, választónak lenni nem erény. Mi több, aki hús-vér embereket is ismer, és nem csak íróasztal mögül kukucskál kifelé, mint Marx, Lenin és Heller Ágnes, előbb-utóbb megtapasztalja, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Akad ilyen is, olyan is, de egyvalamit elmondhatunk az emberiség nevű nagy masszáról: mindenkit megjavítani képtelenség, és legfeljebb egyes tagjait menthetjük ki, ha ég a ház.

Az arctalan tömeg, amely annyi baj forrása, a jelek szerint már Hérakleitosznak is sok bosszúságot okozott. Nem azért, mert a tömeg rossz emberekből áll, és nem lehet igaza fontos kérdésekben, hanem mert tudatlan és öntudatlan. Karinthy szellemesen írta meg emlékezetes novellájában: bár egyenként mindenki szabadon engedné Jézust, a tömeg mégis Barabbást kiált. Mert a világ és benne az esendő ember már csak ilyen. A saját szava feloldódik, átalakul a tömegben, majd az ítélet visszahullik rá. Éppen ezért az emberi esendőség a legelső dolog, ami egy másik embertársunkról eszünkbe juthat. Közös esendőségünkből pedig a türelem és a megbocsátás szükségessége következik, amit Szókratész éppen úgy tudott, mint Jézus.

A tömegnek azonban nem lehet megbocsátani, a tömegnek nincs felelőssége, arca, egyénisége. Csak érzései vannak. Ha az egyes embert a gondolkodás és a következményekkel való számvetés emeli ki más élőlények társaságából, a tömeg visszalépés, amennyiben csakis emocionális pillanatoknak él. Ezért kormányoz az ember, és nem a tömeg. És ezért kell mindig vigyázni azokkal az egyenlősítő eszmékkel, amelyek a néphatalom nevében felmérhetetlen hatalmat összpontosítanak tömegemberek kezében.

Magyarországon ma olyan kormányunk van, amelyik az egyénre tekint, és nem él vissza a tömeg hatalmával. A kormány látható módon segítséget nyújt az embereknek függőségeik felszámolásában: eltűntek a kocsmákból a játékgépek, kijelölt boltokban lehet dohányárut venni, segély helyett közmunkát kínálnak, százezreket vezetnek vissza a munka világába. Vagy ott vannak a családpolitikai változások, a harmadik és negyedik gyerek megszületését célzó intézkedések. Apróságok lennének? Valójában a legfontosabb dolgok.

Amikor a távoli közélet eseményei helyett az állampolgár az őt érintő napi ügyekben érez pozitív változást, akkor a hatalmon lévő eléri célját, betölti hivatását. A kormányt segítő tömeg pedig hű lenyomata az egyénben zajló változásoknak: gondoljunk csak a Békemenetre, erre a szabálytalan tömegre, amelyet nem vadul kavargó érzések, hanem békés hangulat és emelkedett érzések fűtöttek.

Az összeütközés abból adódik, hogy az egyenlősítők, jelesül a szocialisták és a liberálisok, elvont fogalmi rendszerükből kiindulva, soha nem konkrét embereket, hanem csoportokat, rétegeket, osztályokat látnak. Muszáj kategóriákban gondolkodniuk, hiszen ha a valóságot szemlélnék, ki kellene lépniük a szabályrendszerükből, amely aztán mindenestől összeomlana. Éppen ezért a szocialisták és a liberálisok mindig a tömegek, csoportok jogairól szónokolnak, az egyéni felelősséggel, a jogokkal és kötelességekkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

Ennek kiváló példája Lázár János „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér” kijelentése. Ezt a mondatot a baloldali sajtó darabokra szedte, ma is rendszeresen idézi, mintha valami égre kiáltó igazságtalanság volna. Holott Lázár nem a szegény emberek, hanem egy konkrét ügyben azok ellen emelt szót, akiknek a képviselői vagyonnyilatkozatuk szerint nincs jövedelmük. Akik a saját életükben semmire sem vitték, de közfeladatot kívánnak ellátni, a városi, nemzeti közösségért óhajtanak tevékenykedni. Valamiért nem beszélünk arról, hogy Magyarországon mindig azok tudnak biztos és azonnali receptet a közösségi bajokra, akik magánemberként kudarcot kudarcra halmoznak. Arról sem beszélünk, mi előzte meg az ominózus mondatot (naná, hogy ezt soha nem idézik): „Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen. Abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni. Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom.”

Erről van szó. Engedjük meg Hérakleitosznak, hogy eldöntse, kivel vezeti a várost és kivel kockázik. És tudják, mi az érdekes? Hogy a tömeg előbb-utóbb megjelenik Artemisz templomában, visszacsalogatná az agórára Hérakleitoszt, mert ő maga képtelen a kormányzásra. Vagyis vannak kormányzásra született, kellő tehetséggel és tudással rendelkező emberek, a tömeg önmagában semmi, csak buborék, amely egy érintésre elpattan. Ha pedig így van, akkor az sem igaz, amit az egyenlősítők állítanak, hogy a kormányzás egyszerűen csak közfeladat és szolgálat, és a tömegnek állandóan ellenőriznie kell a hatalmat (lásd a „közpénzből fizetik” és az „ez is az én adómból van” típusú hisztérikus kirohanásokat). Létezik a közösség vezetésének mélyebb értelme is: felébreszteni az emberben a szunnyadó lelkiismeretet, jó útra vezetni, helyette is gondolkodni közös dolgokról. Ez a jó kormányzás, nem pedig a holt betűknek és hervadó ideológiáknak való állandó megfeleltetés.

Lapszám: