Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Sima papírforma érvényesült. Így is összegezhetnénk a Jobbik tisztújító kongresszusának végeredményét, hiszen valójában minden, amit Vona Gábor pártelnök akart, simán átment a párt legfőbb döntéshozó testületén. A radikális–néppárti ellentét méregfoga Toroczkai László alelnökké jelölésével és választásával ki lett húzva, s a jelöltségről letiltott alelnökök mind visszaléptek a megmérettetéstől, mondhatni, az utolsó pillanatban. Először Szávay István és Apáti István álltak félre, Szávay egyenesen „jó döntésnek” nevezte a saját kiszorítását, majd Apáti a „béke igénye” miatt értette meg, hogy bizony vége a karrierjének, ha nem veti alá magát Vona akaratának.

Egészen a tisztújítás előestéjéig úgy tűnt, hogy Hegedűs Lorántné és Novák Előd a pártelnök akarata ellenére is indul az alelnökségért, ám Hegedűsné egy nappal a tisztújítás előtt visszalépett, egy jobbikos szubkultúrát nem ismerő választópolgár, de talán még egy átlagos Jobbik-szimpatizáns számára is teljesen érthetetlen és katyvasz sztorival. Miszerint, és itt csak ízelítőnek idézzük Hegedűsné visszalépő levelét a Facebookról:

„Kedves Barátaim!
Tekintettel arra, hogy Vona Gábor elnök úr a mai nappal megszüntette szerződéses jogviszonyát Baranyi Tibor Imrével (a szektás irányultságú tradicionalisták vezetőjével), ezért alapvetően okafogyottá vált alelnökjelölti szerepvállalásom. A Jobbik tagságának jelentős része, s nem utolsósorban református lelkész férjem elnökségi tagságomban látta annak legfőbb biztosítékát, hogy habsburgiánus történelemhamisítás nem torzíthatja el és nem áshatja alá nemzeti radikális elkötelezettségünket (…)” – így Hegedűsné.

És hogy ebből aztán semmit nem értenek? Ne törődjenek vele! Egyszerűen nincs jelentősége. Pusztán annyi, hogy jól mutatja e visszalépés-indoklás, hogy nem véletlenül akar Vona végre tiszta vizet önteni a Jobbik poharába, s a 2003-tól megélt betyársereges, Magyar Gárdás, sámános, táltosos, ugyanakkor „Jézus is magyar volt”, de „az iszlám az emberiség megmentője” abszurd világot valahogy le akarja zárni a párt életében. S egy új, Fidesszel konkuráló, azt megverni akaró jobboldali pártot szeretne formálni a Jobbikból.

A tisztújító kongresszus előestéjén tehát Hegedűsné megnyugodott, hogy a „tradicionalista-habsburgiánusokkal” végre leszámolt Vona, ami teljes mellszélességgel támogatható, így őneki elég csak mezei képviselőnek lenni. Ám még a kongresszus napján is úgy tűnt, hogy Novák Előd megméretteti magát.

Ő, aki EU-s zászlót égetett – igaz, talán a pártigazgató Szabó Gábor tartotta neki a zászlórudat – , ő, aki beszólt a bírónak a Biszku-ítélet kapcsán, ő, aki kis kalapáccsal nekiállt a Szabadság téri emlékmű bontásának, ő, aki fennen „holokamuzott”, és ő, aki a legvehemensebben vezényelte a gárdistákat a romatelepek „rombolói” ellen, nos végül az utolsó pillanatban ő is visszalépett a jelöltségtől.

Helyettük Vona az előzetesen meghirdetett alelnökjelöltjeit választatta meg. Ők egyfelől a pártelnökhöz hű, vele nem rivalizáló, frakcióvezetése alatt őt segítő és ténylegesen jó munkát végző volt alelnökök, másfelől pedig olyan polgármesterek, akik a helyi politikában értek el jelentős sikert. Vona rájuk mondta, hogy ők hivatottak a győzelem szagát terjeszteni a Jobbikban, vagyis azt, hogy igenis lehet egyéni győzelmekkel segíteni a párt előrehaladását a hatalom felé. Legnépszerűbb alelnöke Volner János lett. Őt még a pártelnöknél is több szavazattal támogatta a kongresszus. Legkevésbé Ózd polgármesterét látták szívesen az alelnöki székben, hiszen Janiczak Dávid feleannyi szavazatot sem kapott (212), mint az első helyen végző Volner (494). Kettejük között alelnöki mandátumot szerzett Z. Kárpát Dániel (465 szavazattal), Toroczkai László (443 szavazattal), Sneider Tamás (419 szavazattal) és Fülöp Erik (310 szavazattal).

És itt érdemben be is fejezhetnénk a cikket, hiszen úgy tűnik, nagyjából ennyi volt ebben a rendezvényben. Azonban a régi-új pártelnök beszéde egy új struktúrájú Jobbikot vázolt a jövőre nézve, ami bizony fontos adaléka volt a kongresszusnak. Ez az új struktúra pedig nagyjából annyira hasonlít majd a régi Jobbikhoz, mint a cseresznyemag a cseresznyefához. Vagyis ott van benne valami esszencia, de mégis más, mégis terebélyesebb és mégis világosan elkülöníthető attól, amiből lett, amiből kinőtt.

E hasonlat kiváló nyelvi leleménye Vonának, és egyben olyan is, ami hosszú ideig visszaköszön majd vele és a Jobbikkal kapcsolatban. Igaz, ő inverz módon fogalmazta ezt meg, azokra a számonkérő felvetésekre, amelyek szerint „ez a Jobbik már nem is a régi radikális Jobbik”, „ez a párt már nem hasonlít a régi pártra”. Vona erre replikázott azzal, hogy „a cseresznyemag sem hasonlít a cseresznyefához”, mégis mindkettő egyazon „cseresznyeséget” képviseli.
És aztán Vona világos eligazítást tartott – valahogy úgy, ahogyan az orbáni Fideszben szokták. Összezárás van, kibeszélés nincs, a végrehajtás kötelező, mert hát a Jobbik „nem wellness-szálloda, hogy benne jól érezzék magukat” a tagok. „Ha valaki nem tartja a sort, akkor mehet!” Ez már viszont nyíltan pártpretoriánus beszéd, olyan, amit eddig nyíltan csak a Fidesz elnöke fogalmazott meg a Fideszre vonatkozóan. Vona ezzel a Jobbik Fidesz-modellszerű működését vázolta fel. De nemcsak a pártpretoriánus működési elvre tett utalást, hanem a párt társadalmasításának hálószövését is meghirdette. Ahogy annak idején Orbán is 2002-ben a polgári körökkel. Vona ezzel világosan megnyitotta a Jobbik jövőbeli karrierkínálati kapuit, s nyilván pártja elkezdi szervezni a szakértők, értelmiségi véleményvezérek, művészek, gazdasági szakemberek, netán szélesebb körben az egyháziak mozgatását és megkötését a Jobbikhoz és saját személyéhez.

E téren ugyanis a Jobbik óriási lemaradásban van. Még az LMP-nek is nagyobb a nyíltan vállalt kötődésű értelmiségi hold­udvara, mint a Jobbiknak. Márpedig átfogó, kormányképességet felmutatni akaró erő ezt nem nélkülözheti. Orbán is azért kezdett 1996–97 tájékán hirtelen püspökökkel, színészekkel, jobboldali tudósokkal összejárni, majd őket szakértőnek felkérni a Fidesz pártmunkájába, mert tudta, hogy sem a Fidesz konzervatív politikai erőtérbe való benyomulása, sem egy esetleges Fidesz-kormányzás nem tud létrejönni az ő imázsuk és aktív, érdemi szakértelmük nélkül.

E terület azonban ma nagyon kötött pályát jelent a Jobbiknak. A Fidesz-kormány, miközben a kultúra és tudomány területén mutatja talán a leggyengébb eredményt, arra azért vigyázott, hogy a szocialista időszakban kiéheztetett nemzeti értelmiséget gyorsan rövid pórázra tegye, s intézményi, pályázati és egyéb támogatási eszközökkel a maga szolgálatába állítsa, s mára kommunikációs papagájkommandóként működtesse. A liberális, baloldali értelmiség pedig egyszerűen nem is jöhet szóba a Jobbik vadászterületeként, hiszen ha van számukra megnevezett fő ellenség, akkor az a liberális értelmiség.

Akkor mi marad? Hát a kiábrándult jobboldali, konzervatív, éhes, többségében vidéki értelmiségi méhkatonák, akik 2014-ben még a Fideszre szavaztak, de morális és programbeli szempontok, valamint a Fidesz-kaptár mézállományától való távolságuk miatt mára csak kornyadoznak, s így elbizonytalanodtak a herék és királyok, királynők dőzsölése láttán.

Ugyanígy nincs jelentős médiaértelmisége sem a Jobbiknak. A párt által finanszírozott orgánumokon kívül már az objektív, netán csak neutrális megszólalásokért is hálás kell hogy legyen a párt bárkinek, aki országos médiában szerepel, merthogy annyira nincs közismerten a szekerét toló médiaszereplője.

Ám az, hogy mindezt Vona nemcsak hogy felismerte, hanem ki is mondta, azt jelenti, hogy a választásokig hátralévő időszakban e területen is kiveti hálóját a Fidesz felségvizein. Az nagy kérdés, hogy milyen sikerrel. Ám az biztos, hogy az új arculat irányukba is vonzó akar lenni, hiszen mondjanak már egy komoly, mondjuk Chomskyt, netán Scrutont ismerő konzervatívot, aki mellé állna az épp EU-s zászlót égetőknek, vagy a „holokamuzók” társaságának?!

Ettől az arctól szabadulni akar Vona. Mint cseresznyemag a magköpenytől, amikor szárba szökken. És a maga imidzsét is újrafazonírozza. Orbán-mintára. Vona átadja Volnernek a frakcióvezetést, a pártszervezéssel kíván foglalkozni, s parlamenti jelenlétének, felszólalásának nagyobb hangsúlyt kíván adni. Lehet, hogy most ő is eltűnik a napi politikából, és megjelenésének így jóval nagyobb médiafigyelmet remél a jövőben. Ahogy ez Orbánnál bevált.

Ugyancsak Fidesz-minta a párt centralizált működése is. Így a választókerületi elnökök, a regionális igazgatók, ezek települési bekötöttsége, s nyilván a választók utcára lebontott ismerete is mind Fidesz know-how. Ám Vona az eredményesség személyi és intézményi programja mellett egy szót sem szólt arról, hogy látja-e a Fidesz-modell buktatóit, látja-e a pártpre­to­riánus működés nagy veszélyeit? Azokat a pártpretorianizmussal járó jelenségeket, amelyeket ma leginkább a Jobbik kritizál. Látja-e a viták lerövidítésének, illetve kizárásának romboló hatását? Látja-e a centralizációval járó uram-bátyám viszonyok felerősödését? Látja-e az állandó belső pártfenyegetés belső kiválasztódásra, rekrutációra tett hatását? Látja-e, hogy a Fidesz-modell a könyöklők hada előrenyomulásának és a művelt, tudós polgár visszavonulásának kedvez?
Azt látja, hogy a politikai kommunikációban nincs helye demokráciának, pluralizmusnak egy párt életében, de azt látja-e, hogy mindez már nem igaz a szakpolitikák terén – lásd egészségügy, oktatás, kultúra és a többi? Mert ha mindezt nem látja a Jobbik és vezetője, hanem csak a siker gátlástalansága vezérli, akkor bizony még sokáig álmodozhat valamikori győztes választásokról. Hiszen olyan párt, mint amivé válni akar, már van a pártarénában, méghozzá nagyobb, mint ő – a Fidesz. Miért szavazna hát egy ugyanolyanra, csak kisebbre a netán vívódó jobboldali szavazó…?