Sokféle Európa létezik, így a kontinenst számos szempont szerint fel lehet osztani, déli és északi mentalitásra, gazdagabb és szegényebb régiókra, a kommunizmus pusztítását elszenvedni kényszerülő országokra és azokra, amelyek a második világháborút követően szabadságra és gazdasági fejlődésre rendezkedhettek be. Ahhoz, hogy a jelenlegi, elsősorban Brüsszelben látható politikai törésvonalakat megvizsgáljuk, a fenti ismérveknek mind fontos szerepük van, azonban az egyszerűség kedvéért Európának és azon belül is az EU-nak a különböző régióit talán egyszerűbb a józan ész megléte és annak hiánya mentén felosztani.

Fotó: shutterstock.com

Az Európai Néppárt és a nagyobbik magyar kormánypárt közötti viták, súrlódások világossá teszik, hogy Nyugat-Európában és Közép-Európában teljesen más szempontrendszer alapján politizálnak a döntéshozók, máshol vannak a súlypontok, és eltérő szókészletet használnak a politikai vezetők. Ezeknek az okait is, mint oly sok minden másnak, a közelmúlt történelmében érdemes keresni. Míg a kontinens nyugati fele mentesült az évtizedekig tartó orosz megszállás alól, addig Közép- és Kelet-Európában – hol 70, hol 45 évig tartó – totális elnyomás uralkodott. Ez az elnyomás azonban a politikai közbeszéd és a hagyományos értékek szempontjából egyfajta konzerváló erőként hatott a mi régiónkban. Míg nyugaton kialakult a politikailag korrekt beszédmód, és folyamatosan emelkedtek ki a semmiből a közéleti tabuk, addig a ’89–90-es közép-európai rendszerváltásokat követően a többi között Magyarországra is rászakadt a szabadság.

Végre lehetett őszintén beszélni politikáról, közéletről, lehetett bírálni a döntéshozókat, magát a rendszert, és nem kellett attól tartani, hogy emiatt bárkinek a saját személyes szabadsága veszélybe kerülne. Egyúttal a közép-európai társadalmak megőrizték a relatív konzervativizmusukat, és kiemelten fontosnak tartják a mai napig nemzeti identitásukat. Ezzel szemben Európa nyugati fele az évtizedes szabadságnak és jólétnek köszönhetően teljesen más utat járt be. Egy olyan újfajta korlátozott demokrácia született meg az átlagpolgárok egyre növekvő egzisztenciája miatt, amelynek eredményeként a nyugat-európai nyilvánosságban lényegesen korlátozottabb a szabad véleménynyilvánítás, mint mifelénk, Közép-Európában. Nyugaton a politikai elit ugyanis egy sehol ki nem mondott, sehol le nem írt megállapodást kötött a választópolgárokkal: mi garantáljuk a ti jóléteteket, cserébe ti nem szóltok bele a mi dolgunkba. Így távolodott el mára óriási mértékben a nyugati hétköznapi ember véleménye a saját országa politikai és médiaelitjétől.

Mindennek a tetejébe az elitek Nyugat-Európában társadalmi igényt teremtettek olyan közéleti témákra, amelyek korábban egyértelműen a közérdeklődés fókuszán kívül voltak: azonos neműek házassága, emberi jogi fundamentalizmus, jogállamiság. Persze ezek között a megfoghatatlan fogalmak között vannak olyanok, amelyek egy polgári demokrácia szempontjából kiemelt jelentőséggel bírnak, például a jogállami keretek, de egy pillanatig se gondoljuk, hogy a lózungokon túl a nyugati-európai elitek ezt annyira fontosnak gondolják, mint amennyire azt időnként hangsúlyozzák. Azért volt szükség ezekre a „politikai termékekre”, hogy az elit folyamatosan tudja bizonyítani a választói számára önnön „jóemberségét”. A 2010-es évekre pedig eljutottunk odáig, hogy a „jóemberkedés” vallássá vált nyugaton, az eliteknek és a választóknak is egy jelentős része elkezdett hinni benne, felülírva ezáltal a politikai racionalitást.

Persze a baloldali, liberális, progresszív erők mindig is rabjai voltak saját dogmáiknak, de a jólét oltárán a nyugat-európai konzervatívok is feláldozták saját tradicionális értékeiket, és egyre inkább lemondtak arról, hogy a józan ész talaján állva politizáljanak.

Ezzel el is jutottunk napjaink EPP és Fidesz közti vitájához. Az Európai Néppárt Benelux és skandináv tagpártjai nyomokban sem tartalmaznak eredeti kereszténydemokrata, konzervatív értékeket, magyar szemmel vizsgálva ezek a pártok közelebb állnak az egykori SZDSZ-hez, illetve annak jelenlegi utódpártjaihoz. A magyar kormánypártok, illetve az EPP konzervatív szárnyához tartozó politikai erők mégsem álltak ki az elmúlt években, és nem emelik fel a hangjukat a mai napig azért, hogy a svéd Mérsékelt Pártot vagy a holland kereszténydemokratákat (?) a Néppárt zárja ki soraiból. Pedig lenne miért ezt követelni, nincs olyan konzervatív érték (család, házasság, nemzeti önrendelkezés stb.), amit a fenti politikai képződmények fontosnak tartanának akár saját hazájukban, akár az európai politikában.

Azért nem emelik fel a szavukat a közép-európai és így a magyar tagpártok a liberális kisebbséggel szemben az EPP-n belül, mert a magyarokból még nem veszett ki a politika szó szerinti értelmezése, ez pedig hatalomgyakorlást jelent. Nyugaton sok helyütt pironkodva ismernék el még kormányon lévő pártok is, hogy politikájuk azért tud sikeres lenni, mert hatalmat gyakorolva megvalósítják saját elképzeléseiket, ez a képmutató magatartás szintén a politikai korrektségnek köszönhető elsősorban, és annak a marxista blöffnek, hogy a szakmaiság feljebbvaló a politikánál.

Közép-Európában tudják, hogy ha ez a régió a Néppárton belül az egész Európai Unióra szeretne befolyást gyakorolni, akkor el kell viselni a skandináv liberálisokat, mert egy sor kérdésben egységesen hatékonyabban lehet fellépni az unió különböző intézményein belül, mint széttöredezve. Ezt a szempontot nem veszik figyelembe a Fidesz-kizárás mellett érvelők, nem tartalmi vitát vívnak a magyarokkal, hanem stílusvitát. Nem tetszik pár nyugati politikusnak egy-egy Junckert ábrázoló plakát, nem tetszik nekik, hogy a magyar miniszterelnök őszintén beszél azokról az európai problémákról, amelyek valóban foglalkoztatják a magyar választókat. És a finnyásságuk közepette elfelejtik, hogy a magyar kormánypártok őszintesége miatt Magyarországon a Fidesz–KNDP népszerű, az a politika, amit a miniszterelnök ma itthon képvisel, óriási támogatottságot élvez a választók részéről.

Halkan tenném fel a kérdést a kedves eltartott kisujjú nyugati EPP-s politikusnak, hogy vajon a politikai népszerűségnek egy választáson mi az eredménye? A helyes válasz: győzelem. A győzelem pedig mandátumokat eredményez, ráadásul, ha az egész Kárpát-medencét nézzük, akkor viszonylag sokat. A Fidesz–KDNP, kiegészülve az RMDSZ-szel, a felvidéki MKP-val igen izmos nemzeti alapon szerveződő közösséget képvisel a néppárti frakción belül, és ha hihetünk a különböző közvélemény-kutatások által kirajzolt tendenciáknak, akkor ennek a magyar közösségnek a súlya a következő EP-választás után sem fog csökkenni. Ostobaság lenne tehát a Néppárt részéről egy akkora méretű parlamenti delegáció­ról lemondani, amekkora talán pont a relatív többséghez lesz szükséges az Európai Parlamentben.

Ráadásul a rövid távú hatalmi tényezőkön túl van egy hosszú távú politikai vetülete is a magyar kormánypárt folyamatos kritizálásának, hovatovább a kizárás követelésének. Ha úgy döntene az EPP, hogy valóban kizárja a Fideszt sorai közül, akkor nehezen tudnák a jövőben kommunikálni, hogy a Néppárt valóban egy kereszténydemokrata, konzervatív közösség, hiszen elveszne az egyik legnagyobb delegációval rendelkező, hazájában a legerősebb, valódi, hagyományos jobboldali politikai erő a közösségből. Már most láthatóak azok a jelek, hogy a Néppárt bevándorláspárti szárnya a Macron vezette liberálisokkal lépne legszívesebben szövetségre. Macron pedig pár hónapja maga jelentette ki, hogy ő Orbán Viktor politikájának a legnagyobb ellenfele Európában. Tehát a nemzeti szuverenitás, a szigorú bevándorláspolitika, a családtámogatások kíméletlen ellensége. Ha a francia elnökkel és az ő globalista-liberális politikájával szeretne frigyre lépni az EPP, akkor vajon hogyan fognak ellenállni a különböző – nevükben – konzervatív pártok a tőlük jobbra álló politikai mozgalmak megerősödésének?

Már így is számos nyugat-európai országban népszerűbb – brüsszeli szlenggel – a populista jobboldal a hagyományos konzervatívoknál. Ha a nyugati jobbközép ezt a problémát úgy próbálja orvosolni, hogy egy óriási lépést tesz balra, azzal könnyen választók tömegeit lökheti a „populista jobboldal” ölelésébe. Még nincs késő, még lehet helyes döntést hozni, és visszatérni azokhoz a kereszténydemokrata gyökerekhez, amelyek alapján szerveződött az EPP, és amelyeket jelenleg a Fidesz–KDNP képvisel a politikai közösségen belül.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.