Egyszerűbb lenne a helyzet, ha a december 4-i európai földindulás egy irányba mutatott volna. De nem így lett. Az EU mély tektonikus mozgását pont az mutatja, hogy széthúzó erők mutatkoznak benne. 2016. december 4-én két jelentős szavazás, egy kormányalakítás és egy görög titkosszolgálati jelentés mutatja azt a félelmetes útvesztőt, amelyben Európa nemzetei kiútjukat keresik a XXI. század első felének első jelentős kihívásai közepette.

S eközben semmi nem látszik világosan. Semmi nem egyértelmű. És aki azt mondja, hogy ő mégis világosan lát, az hazudik. Mind az EU-szkeptikusok, mind az EU mellett érvelők egyszerre találtak a maguk számára érveket, hogy a történelem menetét a saját világlátásuk szerint magyarázzák. Aztán a történelem megy majd, amerre gondolja, de korántsem azért, mert tudja irányát, de végképp nem azért, mert a politikai vezetők ezen irány bölcs ismerői. Pedig december negyedike előtt elég sokan állították és állítják ma is, hogy márpedig ők ezen irány bölcs ismerői, vagy Istentől kapott tehetségükként ezt bizony felfedezni vélik a hétköznapi halandókkal szemben, s így máris megvan az indok, hogy miért is ők vezetnek minket…

Hagyjuk ezt a balga politikai imázskreálást… De tényleg!

December 4-én szavazott az olasz nép, szavazott Ausztria. Méghozzá Erdogan török elnök fenyegető készülődése mellett, hogy a Törökországba menekült többmilliónyi szír, afgán, iraki, pakisztáni és még ki tudja honnan származó muszlimot ismét Európára engedje, ha az EU nem úgy viselkedik diktatúrájával, ahogyan azt ő követeli.

És a kicsiny Izland is üzent ennek a széttartó Európának: a néhány éve viccpártnak számító, de semmiképp az establishmenthez nem tartozó, elitellenes Kalózpárt nemcsak kormányzati pozícióba került, hanem egyenesen miniszterelnököt adhat a szigetországnak.

Az EU szocdemjeinek (PES) tanácsa pedig nyilatkozatba foglalta, hogy valójában a neoliberálisok és a konzervatívok és ezek radikálisai azok, akik veszélybe sodorják Európát! A PES Tanács évente ül össze, hogy megvitassa a csoportosulás politikai prioritásait, s az idén, december első hétvégéjén a „Saving Europe: for Youth and Progress” (Európa Megmentése: a Fiatalságért és Fejlődésért) nevet viselő határozatában az EU helyzetéről és az uniót fenyegető veszélyekről azt fejtették ki, hogy:

„A neoliberális és konzervatív politikából eredő többévnyi megfontolatlan megszorítás, a növekvő egyenlőtlenség és bizonytalanság termékeny talajt biztosított a kétségbeesésnek. Az állampolgárok nagyobb stabilitást akarnak, a populisták azonban kihasználják a fennálló helyzetet, hogy hazugságokat terjesszenek, gyűlöletet keltsenek és megosszák az embereket, ahogy azt a Brexit és az amerikai elnökválasztás is megmutatta…”

A PES Tanács mindezek mellett nem arról értekezett, hogy Erdogan hamarosan civilek százezreinek Európára küldésével kezd háborúba a nyugati civilizáció ellen! Nem, ők még most is azt szögezték le, hogy „a szélsőjobb több európai ország politikájában mára már rút valósággá vált”. S az ő feladatuk – továbbra is – az, hogy a radikalizálódást megakadályozzák az európai társadalmakban.

Kész!

Vagyis minden európai eszmeáramlat minden mást nagyobb veszélynek tart, mint a muszlim népvándorlást, miközben Erdogan török elnök a görög hírszerzés szerint már a muszlim menekültek százezreinek behajózására készül Kis-Ázsia partjainál.

S mindeközben az már csak hab a tortán, hogy Németországot újabb migránsbűnözési eset tartja lázban, méghozzá azért, mert egy kedves, liberális, migránssegítő önkéntes 19 éves lány áldozatává vált egy 17 éves barbár muszlim nemi erőszak utáni gyilkosságának. S eközben a lassan egyéves fordulójához érkező kölni szexuális bűncselekményeknek 800 áldozata mellet a tízet sem éri el a bíróság elé került elkövetők száma.

Szép kis jövő előtt állunk!

De vegyük sorra! És leginkább külön-külön. Merthogy – a legtöbb elemző álláspontjával ellentétben – meggyőződésem, hogy az egyes eseményeket nem láncolatban, hanem pont egyediségükben kell megértenünk. És ezek egyidejű EU-n belülisége „csak” melléktermékként fogja tisztán megmutatni, hogy mekkora a szellemi, helyzet­értékelő zűrzavar Európa társadalmaiban saját – közös – jövőnk kapcsán.

S mindezt csak fokozza, hogy az ellentétes előjelű eredmények Olaszországban és Ausztriában kimagaslóan magas részvétel mellett születtek. Vagyis szó sincs arról, hogy a nemzeti társadalmak ne éreznék a kor nyomását a politikai felelősségvállalás irányába.

És akkor nézzük Olaszországot!

Az előzetes eredmények is világossá teszik, hogy az olaszok óriási különbséggel leszavazták a Matteo Renzi olasz miniszterelnöknek az olasz szenátus jogkörei visszavágásáról szóló alkotmányreformját a népszavazáson. Ezért az olasz kormányfő ígéretének megfelelően jelezte, hogy beadja a lemondását. Érvényességi küszöb egyébként nincs, de az eredménynek különösen nagy súlyt ad, hogy a részvétel kifejezetten magas, 70 százalék körül mozgott. A BBC szerint a választók kétharmada északon szavazott, Dél-Olaszországban sokkal visszafogottabb volt a részvétel.

S ez már azt is világossá teszi, hogy a mostani olasz népszavazás nem pusztán arról szólt, egykamarás vagy kétkamarás legyen-e Olaszország jogalkotása, és a változtatások által a miniszterelnök szerepe és hatalma növekedjen-e, vagy maradjon az örökös instabil végrehajtás Olaszországban.

Mert ha az lett volna a kérdés, hogy az olaszok keményebb kormányzást kérnek-e a mostani válságos időkben, akkor arra igennel válaszoltak volna. Csakhogy Renzi egy bevándorlási válság kellős közepén korántsem azt üzente az olaszoknak, hogy a változtatások segítségével egy bevándorlásellenes politikát szeretne megvalósítani. Sőt. Márpedig az olaszok nem akarták egy olyan miniszterelnök jogkörét bővíteni, amelyikről úgy gondolják, hogy képtelen megfékezni a Fekete-Afrika felől érkező heti ezres nagyságrendű bevándorlást.

S bár e migránshullám Dél-Itáliát érinti testközelből, a migrációellenesség s így Renzi-ellenség is leginkább északról adta a voksokat, onnan, ahol a „van mit féltenünk” felfogás mindig is mozgatta a „lusta” dél ellen az Északi-Ligát.

Renzi bukása látszólag őket, és általában a migránsellenes politikai osztályt hozza helyzetbe, különösen, ha előrehozott választások lesznek, ám az ezek kimenetelére való fogadásokat pont az osztrák államfőválasztások eredménye teheti óvatossá.

Merthogy Ausztriában december 4-én az első adatok szerint több mint 64 százalékos részvétel mellett Alexander Van der Bellen zöldpárti, de független, ám mégis minden balliberális, no meg a közel 35-40 százalékot kitevő migránshátterű erő választói által támogatott jelölt 53,3 százalékot ért el, míg ellenfele, a nemzeti, migráns- és bevándorlásellenes Norbert Hofer, az Osztrák Szabadságpárt jelöltje 46,7-et.

Az osztrák demokrácia tekintélyét igencsak megtépázó levélszavazatok és eljárásjogi hibák miatt, amelyek nyíltan Hofer győzelmét hiúsították meg május 22-én, s amelyek alkotmányellenessége miatt új választásokra került sor, most győzelemre vitték a migránssimogató Van der Bellent.

Merthogy május óta a valóban demokratikus és valóban européer mentalitású osztrák választókra több jelentős politikai esemény is jelentősen hatott. Ilyenek voltak:

1. A Brexit és annak leendő következményei, valamint az angol font mélyrepülése, s ennek politikai-társadalmi hangulata.

2. Trump győzelme, amely mint jelentős nemzetközi kockázatnövekedés lett interpretálva szinte az összes osztrák médiumban.

3. Angela Merkel helyzetének stabilizálódása, és biztos indulása a 2017-es választásokon.

4. Orbán Viktor népszavazásának érvénytelensége és a sikertelen alkotmánymódosítás teljes kudarcként való bemutatása az osztrák nyilvánosság előtt a legjelentősebb médiumokban.

5. A biztos EU-melletti politika választása a bizonytalan EU-szkepticizmussal szemben.

6. A nem osztrák szavazók mozgósítása mind személyesen, mind a levélszavazatok által. (A németül sem tudó muszlimok segítséget kaphattak, hogy biztos Van der Bellenre szavazzanak)

És a végeredmény meg is született. Míg korábban szinte biztos volt Hofer győzelme, egy fél évvel később a fenti tények óvatosabb duhajjá tették az osztrák választókat.

És bizony már minden elemző jelzi, hogy a 2018-as osztrák választások kimenetele nagymértékben függ majd Erdogan migránspolitikájától, valamint attól, hogy 2017-ben mi lesz Merkellel Németországban.

S miközben Ausztria választói, úgy tűnik, inkább visszalépnek a radikálisabb államfő megválasztásától, addig Izlandon a világon először egy Kalózpárt ad miniszterelnököt, és méghozzá egy nő személyében.

Ugyanis az októberi előrehozott parlamenti választásokon harmadik helyen végzett Kalózpárt (Píratar) vezetőjét bízta meg pénteken kormányalakítással Izland államfője, miután az előzőleg felkért két pártnál nem járt sikerrel. Igaz, Birgitta Jónsdóttir kalózpárti vezérnek is van még mit manővereznie, hogy össze tudjon hozni egy kormánykoalíciót, ám már a jelenség is sokat sejtető.

A Kalózok a 2008-as világgazdasági válság elitellenességéből nőtték ki magukat, valóban bázisdemokratikus módszerek mellett, leginkább az internet nyilvánosságára támaszkodva.

Az Izlandot is megfertőző korrupció szigorú bírálata volt az egyetlen téma, amely által parlamentbe kerültek. És most kérdés, hogy az igazuk mellett, vajon a bírálat elegendő lesz-e a kormányzástudáshoz.

Főleg egy szemmel láthatóan széttartó, szinte már semmiben egyet nem értő Európában!

Minden nemzet láthatóan külön-külön keresi útját Európában, miközben, ha egyvalamiben egyet kéne hogy értsünk, akkor az az, hogy a XXI. századi muszlim expanzióval szemben csak együtt védekezhetünk. Mert nem lehet máshogy!

Mindenki hirdetheti szuverenitáson belüli győzelmét, ha együtt meg elveszünk.

Erdogan szultán már civilnek álcázott flottáját készíti a keresztény Európa menekültmegszállására.