Nem fontos, hogy a Belgium elleni meccsel befejezte Eb-szereplését a magyar labdarúgó-válogatott. A lényeg: a portugál mérkőzéssel kikapaszkodott a sportág abból az évtizedekig tartó és megalázó krízisből, amelyben a magyar foci önmaga paródiájává vált. Régóta vitatott kérdés, hogy milyen szerepet játszanak egy nemzet életében a kiemelkedő sportsikerek. Szükség van-e az élsportra? Hatnak-e ezek a sikerek valamilyen módon az adott nép életére, gondolkodásmódjára és mentális állapotára, vagy a sport – műveljék mégoly magas szinten, s legyenek bármennyire is mutatósak azok a sikerek – csak játék, ártatlan vetélkedés és szórakoztatás, egy önmagában létező, majdhogynem öncélú világ. Mert az elitisták ezen a véleményen vannak, szerintük mindenki bunkó, aki egy nemzet sorsa és sportja között bárminemű összefüggést keres. Hát akkor vagyunk egy jó páran bunkók ebben az országban! Még akkor is, ha kerüljük a direkt összefüggéseket, s nem mondunk olyanokat, hogy az 1936-os berlini olimpia tíz magyar aranyérme, valamint az 1938-as labdarúgó-világbajnokság magyar ezüstje egy olyan nép megerősödését és felemelkedését mutatta, amelyet nem megcsonkítani, hanem éppenséggel megölni akartak Trianonban. Nem mellesleg ekkor már a pengő Európa hatodik legerősebb valutája volt, s az ország költségvetésének előbb tíz, majd tizenhárom százalékát költötte oktatásra s a kultúra fejlesztésére. No meg létrehozta azt a társadalombiztosítási rendszert, amelyet például az akkori Svédország követendő modellnek tekintett.

A kapcsolat sport és nemzetsors között azért ennél bonyolultabb. Még akkor is, ha Helmut Kohl azt állította, hogy az NSZK 1954-es világbajnoki győzelme állította talpra lelkileg a legyőzött és többféleképpen is meggyötört németeket. A helsinki olimpia magyar éremesőjét – negyvenhét éremből tizenhat arany! –, majd Puskásék diadalmenetét sem lehet kiragadni a nagy társadalmi-politikai összefüggésrendszerből. Nem Rákosi diktatúrájáért küzdöttek a sportolók, hanem éppen azért, hogy megmutassák, a háborús vereség és a Rákosi-féle terror ellenére is ver a magyar pulzus. Paradox módon az ’54-es berni vereség és keserűség dühös energiákat szabadított fel a budapesti emberekből. A kudarcot követően hatalmas tüntetés kerekedett a fővárosban, rendszerellenes jelszavakat skandált, villamosokat borított fel a tömeg, Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa azt mondta korábban a Demokratának adott interjújában, hogy ez a megmozdulás volt az ’56-os forradalom prológusa.

Ugorjunk egy nagyot az időben. Vajon olcsó poén lenne most arra figyelmeztetni, hogy a szűk levegőjű Gyurcsány-érában, 2008-ban csak három arannyal tért haza a pekingi olimpiáról a magyar küldöttség, s ez talán nem is annyira a véletlen műve? Szürke esztendők szürke eredménye… Londonra még kevesebbet ígértek. Csakhogy a 2010-es választások után komoly fordulat következett be a magyar a külpolitikában, a gazdasági mechanizmusok működtetésében és a nemzetpolitikában is. Olyan frappáns lépésekkel zárta le az ország a szocialisták „merjünk kicsik lenni” című korszakát, mint a bankadó, a kettős állampolgárság és így tovább.

A sport nem generálta, de visszaigazolta ezt. A kollektív nemzettudat megerősödése az élet legtöbb területén előremozduláshoz, az energiák bizonyos fokú felszabadulásához vezetett. Rögtön felismerte ezt a kapcsolatot a balliberális ellenzék, és azonnal támadott is, méghozzá a sport felől. Hülyének nevezett mindenkit, aki a sport, azaz a londoni nyolc magyar arany és a nemzetsors alakulása között akárcsak halvány összefüggéseket is keresett. Végül olyan „szellemi sziporkákkal” igyekezett kisebbíteni a magyar olimpikonok sikerét a cinikus ballib értelmiségi tábor, hogy ha például öt méterrel hosszabb a medence, akkor ellenfelei megelőzik a különben győztes Gyurta Dánielt. És folyton azt lehetett hallani, hogy a 2012-es londoni olimpián azért táltosodtak meg sportolóink, mert Orbán diktatúrája kizsarolta belőlük az érmeket, mondván, győznek vagy éhen halnak. Azaz nem kapnak támogatást.

Vádak, hazugságok, ostobaságok. Amit most tapasztaltunk a magyar labdarúgó-válogatott szereplésével kapcsolatosan az ellenzéki megmondóemberek részéről, az már a londoni szintet sem éri el. Ez már csak közönséges epeömlés. Szó se róla, mindenkit meglepett a magyar csapat játéka. De már önmagában az is, hogy egyáltalán kijutott a tornára. Ám nem lehet nem észrevenni, hogy a magyarság sorsa emelkedőben van. Elegendő gazdasági eredményeinkre vagy a migránspolitikánkra utalni. Az utóbbit követendő mintának tekinti a fél világ. A magyar aktivitás hatására funkcionálni kezdett és meg is erősödött egy korábban csak protokolláris szinten működő regionális szövetség, a visegrádi négyek.

Így működnek a dolgok, ilyen egyszerűen s ilyen bonyolultan mégis. Hatások, visszacsatolások, egymást erősítő impulzusok sűrű hálója ez. A kollektív tudat és a kollektív tudatalatti rendszere, amelyet alapvetően a közös nyelv, a közös kultúra cementez össze. Mintha tényleg létezne az a „morfogenetikus” mező, amit a modern pszichológia emleget újabban, ahol minden részlet kapcsolódik minden más részlethez. A jelek szerint a Dánielek és Farkasházyk, a Bartusok is hallhattak már erről. Sőt! Azt remélhették, ha nagyon megaláznak bennünket az Eb-n, akkor megaláznak majd a migráció ügyében és minden másban, amit csak el lehet képzelni. De nem aláztak meg. Mi segített? Úgy tűnik, a bátorság. A félénk és megnyomorító kicsiség helyett a „merjünk nagyok lenni” bátorsága.