Összhaderőnemi támadás indult az elmúlt hónapokban Magyarország ellen, mert az Országgyűlés, illetve a kormány döntései nyomán erősen szigorodtak a magyar menekültügyi szabályok – többek között az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése is –, lényegesen megnehezítve, hogy az arra nyilvánvalóan nem jogosultak hozzáférhessenek a menedékjoghoz hazánkban.

Fotó: MTI

Csak végignézve a fejleményeken: a 2015-ös és 2017-es menekültügyi törvénymódosítások miatt korábban indított kötelezettségszegési eljárást az Európai Unió Bizottsága új szakaszba léptette, és az Európai Unió Bírósága elé utalta, mert nem találta kielégítőnek a magyar kormány szigorításokra vonatkozó indokolását. Ez még nyáron történt, azzal együtt, hogy – szokatlan szélvészgyorsasággal – a bizottság megvizsgálta a júniusban elfogadott Stop Soros! törvénycsomagot, és az ellen is kötelezettségszegési eljárást indított. (A „kötszeg-eljárás” nem keverendő össze a napjainkban sokat emlegetett jogállamiság- vagy „7-es cikkely szerinti” eljárással, előbbi arra szolgál, ha tagállami jogszabályok ütközésben vannak az uniós joganyaggal, utóbbi esetben – elvileg – arról van szó, hogy „rendszerszintű veszély” fenyegeti az „uniós értékeket” egy tagállamban.) Mindezt követte a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírájának, Szabó Gabriellának a végzése, melyben – a bevándorlási hatóság által kitoloncolni rendelt migránst képviselő Helsinki Bizottság folyamodványára – az Európai Unió Bíróságához fordult, tudniillik szerinte a szigorított magyar szabályok nem összeegyeztethetőek az uniós irányelvekkel. De tovább is van, mondom még: a habos torta tetejére a konyakos meggyet szintén a Helsinki Bizottság és a Nyílt Társadalom Alapítvány tette fel, mikor szeptember végén bejelentették, hogy úgy az Alkotmánybíróságon, mint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán megtámadják az új rendelkezéseket. Mindezt keretezi politikailag természetesen a Sargentini-jelentés, mely szintén hosszú oldalakon át ekézi a hazai menekültügyi eljárások „szigorát”, és a főbb „érvek” közé sorolva „migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogaival kapcsolatos aggályokat”, javasolja megindítani a fent említett jogállamisági eljárást Magyarországgal szemben. A magyar kormány várhatóan meg is támadja majd a vonatkozó európai parlamenti határozatot, és az ügyben Alaptörvény-értelmezést kérve maga is az Alkotmánybírósághoz fordult.

Szóval így állunk az Úr színe előtt. A fent felsorolt különböző kifogások egy része magán a menekültügyi eljárás túl szigorúnak tekintett szabályain keresztül igyekszik „megfúrni” a magyar jogalkotó szándékát, más része – főleg a politikai NGO-k – pedig folyamodványaikban a jogellenes bevándorlás elősegítését pönalizáló új büntető törvénykönyvbeli passzust, illetve a bevándorlási különadót panaszolja fel a különböző bírói fórumok előtt. És bár valamennyi hiperérzékeny érintett valamilyen jogi kerülő érvelést igyekszik alkalmazni „igaza” bizonyítására, a rideg valóság az, hogy az Európai Bizottságtól kezdve a Nyílt Társadalom Alapítványig valójában mindannyian Magyarország Alaptörvényét, ezáltal a demokratikus rend alapját, az arra felhatalmazással bíró alkotmányozó hatalom legitimitását támadják. Valamennyi érintett törvényi rendelkezés ugyanis – legyen szó akár a menekültügyi, akár a büntető vagy adózási szabályokról – valójában az Alaptörvény XIV. cikkének nyáron módosított, (4) bekezdését bontja ki, részletezi. A kétharmados, tehát alkotmányozói többséggel elfogadott módosítás ugyanis azt az úgynevezett „első biztonságos ország” elveként ismert – az Alapjogokért Központ által egyébként évek óta hangsúlyozott – szabályt rögzíti a legmagasabb szinten, miszerint „nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve”.

Bárminemű ellenkező állítással szemben a tény ugyanis az, hogy a menedékjog egy ideiglenes védelemhez való jog, és abban az országban „kereshető”, mely a menekülő személy származási országához – ahol üldözik – földrajzilag legközelebb esik, és ahol élete, fizikai biztonsága már nincs veszélyben. Ez következik a sokat emlegetett genfi menekültügyi egyezmény szövegéből és a menekültügyi jogi rezsim logikájából is. Az egyezmény kifejezetten úgy fogalmaz például, hogy akkor nem sújtható büntetéssel a menekülő, ha közvetlenül olyan területről érkezik, ahol üldözték, illetve olyan ország határára nem küldhető vissza, ahol élete veszélyben lenne.

A szabály ráadásul a valódi szolidaritás logikáját tükrözi: éppen azért szükséges, de ideiglenes a védelem az adott konfliktus­zónához legközelebb eső, már biztonságos országban, hogy annak elültével – és ezáltal a menedékjog elenyészésével – az érintettek a legegyszerűbben visszatérhessenek származási országukba korábbi életüket folytatni, vagy újjáépíteni hazájukat. Az uniós jog alkalmazásakor – de csak akkor – kötelezően figyelembe veendő Alapjogi Charta is egyértelműen e genfi konvenció szabályait teszi meg kiindulópontként: nincs tehát semmilyen olyan uniós és nemzetközi szabály vagy gyakorlat, mely szerint egy migráns a számára szubjektíve legkedvezőbb adottságú országban kérelmezhetne menekültstátuszt. Ha az első biztonságos országban az illető védelemben részesülhet – akár kérelmezi azt, akár nem –, más, annál távolabb fekvő állam nem köteles számára menedékjogot biztosítani.

A magyar részletszabályokon keresztül az Alaptörvényt, lényegében tehát a fenti „első biztonságos ország” elvét támadók érvelése és elérni kívánt célja azért veszélyes, mert utat nyit – pontosabban továbbra is fenn akarja tartani – az úgynevezett „asylum shopping”, azaz „fórumválasztás” migránsok számára biztosítani óhajtott jogát. A kifejezés lényegében azt az emberi jogi fundamentalista megközelítést fedi le, miszerint a nyugati világ a migránsok számára egyféle „menekültügyi bevásárlóközpont”, ahol kényük és kedvük szerint válogathatnak az egyes, számukra szimpatikusnak tűnő célországok között. A menedékjog ilye­tén, „globális szociális ellátáshoz való jogként” történő értelmezése – melyben „biztonság” alatt nem pusztán az élet védelmezettségét, de az átérzékenyített „emberi méltóság” fogalmából levezetett különféle jogosultságok biztosítottságát is értik egy adott országban – azonban teljesen nyilvánvalóan joggal való visszaélés. Hiszen a legtöbb esetben az internacionalista politikai NGO-k által feltüzelt migránsok vagy több országban nyújtanak be egymás után menedékkérelmet, vagy a (keleti irányba történő) visszaküldés félreértelmezett tilalmára hivatkozva (nyugati irányba) továbbállnak – mindkét „megoldást” annak érdekében alkalmazva, hogy majd maguk választhassák ki a jobb élet reményében keresett „végállomást”. A nemzetközi és uniós jogban használt „menedék keresése” viszont természetesen nem egyféle mesebeli kincskeresést jelent – ahol addig kutatjuk az arannyal teli ládikát, míg meg nem találjuk –, hanem azt, hogy amint első alkalommal biztonságos területet találunk, ott és csakis ott kérelmezhető menekültstátusz. Tehát nem a kérelmező szubjektív szándéka, hanem a földrajzi helyzet a döntő a „keresés” szempontjából.

Az Alaptörvény említett módosítása ezt a logikus, a nemzetközi szabályokból és a valódi szolidaritásból táplálkozó elvet helyezte alkotmányos szintre, ennek megfelelően módosult a menekültkérelmek elbírálásánál irányadó elfogadhatatlansági okok katalógusa is, és a fenti elvet kijátszani-megkerülni szándékozó szervezők büntethetősége érdekében került új passzus a Btk.-ba. A törvényi módosítások alkotmányos megalapozottsága mellett természetesen kézenfekvő a felvetés: ha az egyes kritikusok a fentiek szerint valójában nem is az alsóbb szintű szabályokat, hanem magát az Alaptörvényt támadják, mégis milyen alapon jön ahhoz akár a bizottság, akár az uniós bíróság, hogy megbírálja vagy értelmezze a magyar alkotmányos előírásokat?

Ez esetben ugyanis – függetlenül a szóban forgó alkotmánymódosítás nemzetközi jogi megalapozottságától – olyan fokú beavatkozásról beszélünk a szuverenitásba, mely nem egy egyszerű hatáskörvitát nyit meg, hanem lényegében értelmetlenné teszi az EU-s tagállamok szuverenitásáról, nemzeti vagy alkotmányos identitásáról folytatott bárminemű diskurzust: igazából a szuverén hatalmat végül is konstituáló parlamenti választásokat is. Ha ugyanis egy alkotmány a szuverén hatalom legfontosabb „alkotása”, az adott nemzeti jogrend alapja, forrása – és lényegében annak „engedélyén” alapszik az uniós tagság maga is –, de annak adott esetben például a menekültjoggal összefüggő rendelkezését egy önálló, eredeti szuverenitással nem rendelkező entitás, egy uniós szerv letörheti, akkor ebből logikusan fakad, hogy más rendelkezésekkel – államhatalmi szervek struktúrája, alkotmányos elvek és értékek és így tovább – is megteheti ugyanezt. Ma éppen Magyarországgal szemben, holnap egy másik tagállamban. Ezért juthat majd kiemelten fontos szerep az Alkotmánybíróságnak, melynek többek között arra is választ kell adnia a kormány kérésére, hogy uniós szerv jogosult-e értelmezni Magyarország Alaptörvényét?

De mindazonáltal ne higgyünk azon csábító szirénhangoknak, melyek egyféle jogi-jogállamisági vagy emberi jogi kérdésnek állítják be az unió, a nyílt társadalom hívei, valamint Magyarország között az elmúlt időszakban a migráció „apropóján” tetőfokára hágott vitát. A szélsőséges egyenlőségelvűsdi és az aberrált tolerancia­mánia multikulti bajnokai azért erőltetik a bevándorlást, hogy lebontsák a nemzeti identitást, alkotmányosságot, végső soron az állami szuverenitást. Maga a habitus persze nem újdonság – hisz jussanak csak eszünkbe Deák Ferenc jó 150 évvel ezelőtti sorai: „…a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordul, élni fog még századok múlva is.” Ígérjük meg innen is a haza nagyjainak: igen, élni fog!