Mi, magyarok a szabadság népe vagyunk, hallottuk október 23-án, az 1956-os forradalom 61. évfordulóján. És ha ez igaz, akkor magyar nem is tekinthet egyetlen nemzet szabadságvágyára sem másként, mint szimpátiával, támogatással és mellette való kiállással. Mindegy, hogy a történelmileg megtépázott, nagy múltú, de hontalanná tett kurdokról van-e szó, vagy netán a skót önrendelkezésről, vagy épp a katalán szabadságvágyról.

Az Egyesült Királyság belátta, hogy William Wallace népének meg kell adni a lehetőséget, hogy ha akar, szakadjon ki a királyságból, de döntésében mérlegelje, hogy a XXI. század bődületes biztonsági, alkotmányos és gazdasági kihívásai közepette helyes-e a kiszakadás, az önállóság ötlete. A skótok legitim módon dönthettek annak a szuverénnek az elfogadó magatartása mellett, amelyikre ugyancsak komoly következményekkel járt volna kiszakadásuk. És a skótok végül a maradás mellett döntöttek. Nem nagy arányban, de jogi, politikai és átfogó alkotmányos szempontok szerint vitathatatlanul.

A kurdok, akiknek jogát, hogy önálló országot alkossanak saját területen, csakis zsarnok, elnyomó keleti rendszerek vitatják el, bölcs döntést hoztak. „Csak” szándékukat fejezték ki szabadságukra, önálló ország alkotására. Ugyancsak népszavazáson, amelynek eredményét felhatalmazásként értelmezték vezetői arra vonatkozóan, hogy milyen irányba is kezdjék el az érintett három országgal tárgyalásaikat. És a kurdok Irakkal máris háborúban állnak…

És akkor itt van a Krím kérdése. Többek között magyarországi választási megfigyelők legitimálása mellett bonyolítottak le egy népszavazást, amelynek ma be akarják tudni Krím Oroszországhoz tartozását. Pedig nem lehet! A Krímet Oroszország tankokkal, katonasággal elvette – igaz, visszavette – Ukrajnától, és ehhez illesztettek egy állegitimitást adó népszavazást a Krím státuszáról. És hogy az őshonos krími tatárokkal mi van? Kit érdekel? Hogy érvényesül-e az autonómiájuk? Ugyan már! Lassan fél Európa lobbizik azért, hogy ne legyen orosz bojkott, és hadd vigyék termékeiket a falánk orosz medvének. Még hogy szabadság? Önrendelkezés? (A Demokrata nem osztja a szerző véleményét, szerintünk Oroszország lépése jogos és indokolt volt – a szerk.)

És ezen álságos, kisebbségi jogokat harsogó, de azokat csak nárcisztikus médiaszereplésekre használó européerek most hallgatnak. Mint 1956-ban tették Magyarország kapcsán is. „Ez a szovjet blokk belügye”, hangzott akkor a nagy européer válasz arra, hogy folyik a vér Budapest utcáin, békés tüntetőket vernek és lőnek a hatalmon lévők, majd amikor abbahagyták, akkor jöttek a szovjetek folytatni. Mi, magyarok, a szabadság népe ezt nem fogjuk felejteni.

És ma minden szabadságszerető magyar aggódva kell hogy figyelje a katalánokat és Katalóniát. Leginkább azért, mert sokkal zavarosabb a katalán szabadságvágy kifejeződése, mint akár a skót, kurd vagy netán a krími helyzet volt. Miért? Mert volt is népszavazásuk, meg nem is. Spanyolország – miközben valóban nagyfokú, széles és példaértékű autonómiát adott Katalóniának – nem volt partner a függetlenségről szóló népszavazásban. A katalán népszavazás jogi értelemben igencsak bizonytalan lábakon állt. Igaz, a zűrzavar kialakításához spanyol karhatalmi agresszió kellett, amely miatt ellehetetlenült a népszavazás jogszerű és legitim lebonyolítása. Nyilván ennek eredményessége is, eredménye pedig minden tekintetben csak növelte a spanyol hatalom által gerjesztett illegitimitás képzetét.

Persze a katalán parlament attól még legitim (volt). A katalán önrendelkezést kifejező testület akár még önállóan – a spanyol alkotmánytól függetlenül – is érvelhetett volna azzal, hogy jogosult képviseleti úton dönteni a függetlenségről, de ehhez illett volna legalább kétharmados, ha nem négyötödös döntést hozni, hogy a spanyol oldal illegitimitásról szóló érveit saját logikájú legitimitással és le­ga­litással próbálják meg felülírni.

Csakhogy a katalán parlament nemhogy négyötöddel vagy kétharmaddal nem tudta ezt a történelmi akaratát kifejezni, de éppen csak a sima többsége lett meg a függetlenség kikiáltásának. A katalán parlament mindössze 51,85 százalékos döntése – a teljes politikai, jogi környezetét ismerve – korántsem mondható meggyőző erejűnek. Még akkor sem, ha szimpátiával viseltetünk minden nép szabadságvágya iránt, és ehhez való jogát mindenkor elismerjük.

Egy teljesen legális, elismert és nemzeti hatáskörben, jog szerint lebonyolított népszavazás minimális többsége is felvethet legitimitásbeli kérdéseket, vitákat. Ám a katalán zűrzavar, amit persze a spanyol hatalom gerjeszt, mégiscsak komoly dilemmáját adja a katalán függetlenség értelmezésének, de még a törekvéseknek is. A 135 tagú katalán parlamentben ugyanis mindössze 82 képviselő szavazott. A függetlenséget elutasító többi képviselő kivonult az ülésteremből. De még a bent maradt 82 képviselő sem volt egységes, így végül mindössze 70 igen, 10 nem és 2 tartózkodás mellett tudták csak elfogadni ugyanazt az előterjesztést, amelyet két héttel ezelőtt is megszavaztak, de akkor annak a végrehajtását két hónapra felfüggesztették. Ez mindössze 51,85 százalékos függetlenségi többséget jelent.

A spanyol állam nem tétovázott. Az alkotmány 155. cikkelye alapján, amely szerint visszavonható egy terület autonómiája, rögtön lépett. Ma már nincs autonóm Katalónia. Spanyolország van. Miközben szabadságszeretőként mindig a hatalmasok, erőszakosak ellen voltunk mi, magyarok, most hirtelen eltűnt egy fontos európai referenciapontja az autonómiáknak. És mi, szabadságszerető magyarok azt látjuk, hogy Európa egyetlen állama, jogvédője és liberális hangoskodója sem emel szót a katalánok mellett. Sunyítanak, mint 1956-ban tették a magyarok ügye kapcsán. Akkor szovjet belügy volt, most spanyol belügy egy nép szabadságvágya.

És hogy a katalán vezetés hibázott? Lehet! De ma mégis minden szabadságszerető magyar azt kell hogy mondja: mi is katalánok vagyunk! Akkor is, ha Európa államférfiúi a status quo kényelmes mosolygásába vonulnak vissza, ha letartóztatott katalán hazafiakról hallanak. Éljen Katalónia, éljenek a katalánok!