El kellett telnie néhány napnak, hogy a katalán függetlenség ügyében valamennyire világosan lássunk. Mostanra úgy tűnik, mindkét fél követett el súlyos hibákat, és még az utolsó pillanatban is többet tehettek volna a békés megoldásért, mint amit valójában tettek.

A katalán kormány legnagyobb tévedése a népszavazáshoz való görcsös ragaszkodásából fakadt. Nem fogadták el, hogy függetlenségi törekvéseiket ne azonnali üzemmódban turbózzák fel, és teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a spanyol törvények szerint ráadásul törvénytelen voksoláson kívül más út is eredményre vezethet. Felmérték a helyzetet, és úgy érezték, eljött az idő, kenyértörésre viszik a dolgot. Csakhogy Spanyolország nem az Egyesült Királyság: amíg ez utóbbiban a skótok London jóváhagyásával és a hatalommegosztás szellemében szavazhattak, a spanyol alkotmány egységes, feloszthatatlan államról beszél (idézzük Farkas Vajk kiváló tanulmányának idevágó részét: „Az alkotmánybíróság határozata szerint nincs más szuverén nemzet az alkotmány értelmében, csak az egységes spanyol nemzet. A határozat rendelkezésének egyik oka a függetlenségi törekvések megakadályozása, amelyet konkrétan meg is nevez a határozat, amikor azt mondja, hogy egy nemzetiségi csoport se követelhet magának másik legitimitást, mint ami ennek az egységes spanyol nemzetnek, mint a szuverenitás letéteményesének, az alkotmányából ered. Ez annyit jelent, hogy nem lehet a nemzet kifejezésen, a katalán esetében, mint szuverén nemzetet érteni, csak nemzetiséget, amely az alkotmánynak alávetett.”)

Aligha véletlen, hogy az alkotmánybíróság is törvénytelennek találta a katalán kezdeményezést, és innentől kezdve az egész folyamat törvénytelen mezőben zajlott. Nem beszélve arról, hogy a teljesen kaotikus lebonyolítás miatt számtalan többes szavazásról, idegen adatokkal való visszaélésről érkezett hír, és többen jelezték, a legjobb volna újraszámlálni a szavazatokat.

Miközben a világ kisebbségei követendő példaként tekintenek a katalán függetlenségi törekvésekre, mi azért jegyezzük meg, hogy a szabadság szelleméhez ragaszkodáson kívül sok gyakorlati szempontot nem emelhetnek át a saját környezetükbe. A számunkra legkézenfekvőbb párhuzam, Székelyföld autonómiája sem valósítható meg a katalán példa alkalmazásával. Egyrészt azért, mert autonómia és függetlenség között méretes a különbség: az erdélyi magyaroknak még az is álom, ami a katalánok egy részének már nem elegendő.

Másrészt a katalánoknak nem az alapvető emberi és polgári jogokért kell harcolniuk. Az elmúlt évtizedekben mindent megkaptak a spanyol államtól, lényegében saját országuk van, egyetlen szívfájdalmuk, hogy az adóik és bevételeik jelentős részét Madrid a fejletlenebb régiók megerősítésére fordítja. A Kárpát-medencei magyarságnak egészen más volumenű gondokkal kell szembenéznie. Gondoljunk csak az ukrajnai nyelvtörvényre, vagy arra, hogy az erdélyi magyarság nem használhatja szabadon jelképeit, és olykor anyanyelvi oktatásában is akadályozzák.

A katalán kormány másik nagy mulasztása, hogy a függetlenséget be is jelentették, meg nem is. Carles Puigdemont kormányfő csak elodázta a politikai megoldást, amikor egyrészt jóváhagyta a népszavazási végeredményt, másrészt felfüggesztette a függetlenség kihirdetését. Már ha jól értjük a történteket, mert Madridban egy hete vitatkoznak arról, hogyan is kellene értelmezni a mostani helyzetet. A katalán kormány mindenesetre teret vesztett, és fontos lélektani vereséget szenvedett. Elhúzták a mézesmadzagot a híveik előtt, akik ünnepelni érkeztek a barcelonai parlament elé, majd zászlóval a kézben hazaballagtak, hogy kivárják a helyzet tárgyalásos rendezését. A történelmi tapasztalat szerint a nagyok mindig eredményesebbek asztal mellett, a kicsik egyetlen esélye a folyamatos utcai jelenlét, közéleti feszültség, látható és tapasztalható nemzeti egység.

Ezért hibázott bődületeset a spanyol kormány is. Az ország alkotmánya kizárja a szeparatizmust, az uniós szervek és intézmények kezdettől fogva Madrid mellett álltak, és lényegében egyetlen pártfogója sem akadt a nagyon is vitatható függetlenségi elképzelésnek. Ekkor azonban a spanyol kormány – lényegében megmagyarázhatatlan indíttatásból – rendőrrohamot vezényelt a katalán tüntetők ellen, és miközben felidézte a Franco-korszak rémképét, alapos indokot adott a nagyvilágnak, hogy a katalánokkal szimpatizáljon. Még ha természetesen nincs is szó diktatúráról – de szeretnének olyan elnyomottak lenni a kisebbségi magyarok, mint a katalánok! –, tény, hogy a spanyol kormány korántsem merítette ki a tárgyalásos rendezés, a békés megoldás lehetőségeit, hanem fizikai erőszakhoz folyamodott.

Jelenleg mindenki a tárgyalásokra vár, de mint jeleztük, a katalán fél pozíciói napról napra gyengülnek. Hosszú távon ugyanaz erősítheti meg vagy gyengítheti a függetlenségieket, ami a Skót Nemzeti Párt törekvéseit is egyelőre meghiúsította: a többség vagy kisebbség kérdése. Ha közvetlenül a rendőrattak után szavaztak volna Katalónia lakói, alighanem elsöprő részvétellel kimondják a tartomány függetlenségét. Ha azonban a tárgyalásos szakaszban kiderül, hogy Carles Puigdemont nem kompetens vezető, és a spanyolok – hathatós nemzetközi segítséggel – lesöprik az érveit, ha semmit sem ér el, akkor menthetetlenül megbukik, és vele együtt a katalán függetlenségpárti elit is vereséget szenved.

Ilyen helyzetekben egyetlen esélye marad a kisebbségbe szorult, de kellően feltüzelt helyi közösségnek: az IRA és az ETA példájából pontosan tudjuk, hogy micsoda. A szellem tehát – Madrid és Barcelona együttes hibájából – kiszökött a palackból, de egyelőre senkinek sincs fogalma arról, hogyan kellene visszatuszkolni. Idevezetett a túlfűtöttség, a rossz történelmi tapasztalatokból fakadó frusztráció, az indokolatlan erőpolitika. Ennyi haszna feltétlenül van a történetnek: a határon túli magyarság jogos törekvéseit más módszerekkel kell képviselni, megvalósítani.