Kemény

Tizenötéves koromig semmi rockot nem hallgattam. Kissé le is néztem, amikor osztálytársaim „együttesekről” beszélgettek. Annyira nem voltam képben, hogy amikor Kiss Klári nevű osztálytársnőm ráírta filccel a padra, hogy Kiss, csak lestem! Én se pingálom ki sehová, hogy Pozsonyi.

A gimnáziumban bekerültem egy körbe. Négy-öt főből állt, rockerek voltak, s a szünetben a táblára krikszkraksz jeleket rajzoltak krétával. Meg is jegyeztem, hogy ez marhaság. Sanyi barátom – ki később a Total Metal zenekarban „Lidérc” művésznéven ügyködött velem, s próbált úgy tenni, mintha basszusozna – okítólag szólt, hogy ha tudni akarom, hogy mi a „zene”, este kapcsoljam be a rádiót. Bekapcsoltam, végigunatkoztam a bevezetőt, majd felcsendült valami. Nos, a Judas Priest tíz perc alatt behozatta velem azt, amit az „Egymillió fontos hangjegy” című tévéműsornak és a Pajtás újságnak nem sikerült.

„Ilyen nincs!” Ezt éreztem, s iszonyú sebességgel hoztam be a „lemaradást”.

Megjegyzem, könnyű dolgom volt. Ez még az a korszak, amikor öt lemezzel már mindentudó voltál. Iron Maiden: Killers, Motörhead: No sleep thil hammersmith, Judas Priest: British Steel, Saxon: Strong arm of the law. Ha ez megvolt, megvolt minden. Aztán egy nap a Kárpáti Laci – aki eggyel felettünk járt – megjelent egy lemezzel a szünetben. Ránk nézett, s így szólt: Ez kemény!

Az Accept zenekartól a Restless and wild volt. Fogtuk a fejünket: Ilyen nincs!

De a Laci nem hagyott pihenőt. Következő héten új lemezzel állított be. Ránk nézett, s így szólt: Ez nagyon kemény!

Nem hittünk neki. „Ugyan, hogy lehetne valami keményebb, mint az Accept?” Aztán beláttuk. A Venom keményebb volt.

Az események felgyorsultak. Kárpáti Laci sorra hozta a lemezeket, megállt előttünk, s így szólt: Ez még keményebb, mint a múltkori!

Ez még nem a mai herélt korszak volt. Szenvedni kellett azért, ami fontos. Cipeltük a magnókat, dugdostuk a zsinórt. Káromkodtunk, ha az Agfa C-90-es kazettát megette a deck. A maiak nem is tudják, miről maradtak le.