Kerényi Imre országépítése

Elsőként mindig a személyes emlékek törnek elő.

Fotó: MTI, archív, szerk. 

Nyolc évvel ezelőtt egy délután bejött a szerkesztőségbe Kerényi Imre, és megnézte a kiadóm által készített könyveket. Köszönte és elment. Két hónap múlva ismét bejött, és felkért, hogy tervezzem és szerkesszem meg az új Alaptörvény díszkiadását.

Attól kezdve szinte naponta találkoztunk, egyeztettünk, vitatkoztunk. Miközben védtem a vélt igazamat, vagy engedtem az érveknek, figyeltem, hogyan irányítja a munka folyamatát, és tanultam. Mert mint megtapasztaltam, született tanár volt, aki úgy tudta átadni a tudását, hogy hagyta a diákot magától is rátalálni a megoldásra.

Az Alaptörvény elkészült, díszkiadás, diákkiadás lett belőle. Kerényi Imre, ekkor már mint a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott, a Nemzeti Könyvtár tervével jelentkezett. Száz kötetet kért, a könyvbe foglalható magyar szellemi teljesítmény legjavát. Hat éven át öten dolgoztunk a programon, ezer buktatóval, de erre az évre a Nemzeti Könyvtár elkészült. Száz fantasztikus kötet. Egy másik csapat, a könyvsorozathoz kapcsolódva köztéri szobrok sorát állította fel: Bethlen Istvánét, Tormay Cécile-ét, Bánffy Miklósét, Esterházy Jánosét.

Közben, öt évvel ezelőtt megszületett a fejében a Magyar Krónika folyóirat ötlete is. Az előkészületekkel majd egy évet dolgoztunk, a beharangozó sajtóbeszélgetésen a miniszterelnök is részt vett. Az ellenzék támadott, Kerényi Imre mosolyogva söpörte le magáról az ostoba vádakat, és 2014 pünkösdjén megjelent a Magyar Krónika, benne az első számtól Kerényi műfajteremtő leveleivel.

Aminek én szerencsés tanúja lehettem: három nagy terv megvalósulása. Mennyi volt még, és mennyi lett volna.

* * *

A második gondolat a visszatekintésé. Részlet Karinthy Ferenc Naplójából.

„1975. Január 3. Hetek óta együtt dolgozom a Hetvenes éveken Kerényivel, ő rendezi majd. Okos, beretvaéles, hideg, pompás agy. Élvezet vele beszélgetni, figyelni, ahogy az esze vág.” Harminchárom éves volt ekkor, a Madách Színház rendezője, már híres, de még a Jászai Mari-díj, az országos ismertség előtt. Benne már a kulturális közélet sűrűjében, amelyben mindig is otthon érezte magát, és ahová mindig is tartozott, de még csak a jó szeműek számára láthatóan.

Pedig nem volt könnyű az indulása. Édesapját tanítóként helyezték egyik városból a másikba, a bátyja Sopronban született, ő Csopakon, de Veszprémben volt gyerek, amíg a fényes szelek nekivadult ifjúkommunistái egy éjszakán, a házuk előtt tartott cigányzenés tüntetéssel el nem üldözték az akkor már négygyerekes családot a városból. Éjszaka, lovas szekérrel menekültek. Fényes szelek? Egy fenét, iszapeső, mondhatnánk Csoóri Sándorral.

A Kerényi család a balatonalmádi présházban talált menedéket, ez a település lett Kerényi Imre igazi otthona. Innen járt a győri bencések gimnáziumába, innen vették fel elsőre a színművészeti főiskolára, dacára az egyházi iskolának. Innen indult meghódítani a világot: a világot jelentő deszkákat elsőre sikerült, friss diplomával mindjárt az ország egyik első színházába szerződött rendezőnek. Ahol aztán sikert sikerre halmozott. Évente három-négy-öt bemutató, huszonöt éves korától tanárság a főiskolán, szakmai, közéleti írások. És MSZMP-tagság – a benne feszülő rengeteg energiával, tenni akarással hova máshova csatlakozott volna?

Amit a világról gondolt, az úgyis benne volt a rendezéseiben, például az 1981-es Csíksomlyói passióban, amiről Vidnyánszky Attila teljes joggal mondhatja, hogy nemcsak a színházban, hanem a teljes magyar kultúrában utat mutató előadás volt. Méltó helyre került a Kiváló Művész elismerés, a Kossuth-díj.

Magától értetődik, hogy a rendszerváltás az MDF-ben találta. Kultúrharcos nyugtalansága rövid időre az úgynevezett Charta mozgalomba sodorta, mert azt gondolta, hogy itt a radikális szélsőjobb ellen lépnek fel. Mikor világossá vált számára, hogy valójában balliberális erőközpont szervezése zajlik, otthagyta őket.

Az 1990-es évek második felében végleges szellemi-politikai otthonra az akkor még ellenzéki Fideszben talált. Noha csak rajta múlott, nem lett politikus, elkötelezettségét viszont minden adódó alkalommal világossá tette. Meggyőződése volt, hogy az értelmiség legnagyobb hazugsága és önáltatása a függetlenség és pártatlanság. Kész volt saját táborának bírálatára, de ahogy egy 2006-os interjújában fogalmazott, úgy vélte, hogy „nekünk, a polgári oldalhoz tartozó értelmiségi holdudvarnak energiáink legfeljebb három százalékát szabad belső konfliktusokra fordítani, mert kilencvenhét százalékra szükség van a ballibok ellenében”.

Az ő részéről az a kilencvenhét százalék rengeteg volt, megtámogatva azzal, hogy kimondott olyan dolgokat, amelyeket mások csak gondolni mertek – Kun Béla utódairól, férfiakról és nőkről, liberalizmusról és hazafiságról. Ha van ember, akire a „fáradhatatlan” jelző alkalmazható, rá biztosan. Elsősorban szellemi értelemben, mindig új tervekkel telve. Országot épített, teljesen tudatosan, minden egyes lépését összehangolva a többivel. Sokszor elmondta: mindig az építőknek van igazuk, soha a rombolóknak.

Most már tudjuk, hogy utolsó megvalósult országépítése azon a településen zajlott, ahol felnőtt, és ahol az év jelenős részét töltötte később is. Balatonalmádiban, közelebbről Vörösberényben van egy barokk magtár, amelyre ugyanúgy a lassú pusztulás várt, mint annyi hasonló épületre. Kerényi Imre – minden alkotókedvét, energiáját és kapcsolatrendszerét latba vetve – huszonegyedik századi színvonalú kulturális központot teremtett a magtárból. Idén nyáron megtartották itt az első koncertet, attól fogva egymást érik a telt házas rendezvények.

Most már nélküle. Mégis vele. Vele játsszák majd a Csíksomlyói passió újabb bemutatóit, vele lapozzák az Alaptörvény kiadását, a Nemzeti Könyvtár köteteit, a Magyar Krónika lapszámait, vele hallgatják a Bogányi-zongora hangjait a vörösberényi magtárban. Egész életében országot épített, az általa is épített országnak mindig részese marad.

 

Kerényi Imre 1943. szeptember 28-án született Csopakon. Gyermekkorát Veszprémben töltötte, majd a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett 1961-ben. 1961–1966 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt Marton Endre osztályába, ahol színházrendezői diplomát szerzett. 1966-tól a Madách Színház rendezőjeként dolgozott, majd a szolnoki Szigligeti Színház igazgató-főrendezője, a Népszínház, a Nemzeti Színház rendezője volt. 1968-tól 2010-ig a Színház-és Filmművészeti Főiskolán tanított. 1989 és 2004 között a Madách Színház igazgatója és művészeti vezetője volt. Számtalan egyéb munkája mellett ő rendezte a Nemzeti Színházban 1981-ben bemutatott Csíksomlyói passiót, illetve az István, a király című rockopera első színpadi változatát is. Munkásságát több díjjal ismerték el: Jászai Mari-díj (1977), Érdemes Művész (1981), Magyar Művészetért Díj (1988), Kossuth-díj (2002). Politikai pályafutását tekintve 1988 és 1992 között a Magyar Demokrata Fórum tagja volt, 1990-ben az MDF országgyűlési képviselőjelöltjeként indult a választásokon. A második Orbán-kormány időszakában, 2010-től miniszterelnöki megbízottként tevékenykedett. Az ő feladata volt az Alaptörvény népszerűsítése (Alaptörvény asztala, díszkiadás), majd a negyedik Orbán-kormányban „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok elvégzése” feladatával bízták meg. Nevéhez fűződik a magyar irodalom újrakanonizálását a zászlajára tűző, 100+1 kötetes Nemzeti Könyvtár sorozat létrejötte és a Magyar Krónika kulturális folyóirat elindítása is. Kerényi Imre hosszan tartó, súlyos betegség következtében 2018. augusztus 11-én családja körében hunyt el.

 

Lapszám: