Az Európai Néppárt múlt héten tartotta csúcsjelöltállító kongresszusát. Magyarország szempontjából jó döntést hoztak a küldöttek, ugyanis a kisebbik rosszat választották. Manfred Weberrel, a bajor CSU politikusával vág neki a Néppárt a jövő májusban esedékes európai parlamenti választásnak.

Fotó: MTI

A kongresszust megelőzően már lehetett sejteni, hogy Weber nagyobb eséllyel pályázik a csúcsjelöltségre, mint ellenfele, a korábbi finn miniszterelnök, Alexander Stubb. Érdemes néhány szót ejteni a szóban forgó két politikusról, hiszen mindketten jól szimbolizálják az EPP megosztottságát és az egymással sokszor vitatkozó kereszténydemokrata és liberális tábort.

Stubb, aki egyébként apai ágon svéd, Finnország miniszterelnöke volt tizenegy hónapon át, azt megelőzően külügyminiszter, illetve európai parlamenti képviselő. Azt tehát nem lehet állítani róla, hogy politikai tapasztalat nélkül vágott volna neki a néppárti csúcsjelöltségnek. Ugyanakkor világnézetileg – ahogy egyébként ez az észak-európai „konzervatívokra” jellemző – szélsőségesen liberális álláspontot foglal el egy sor fontos társadalmi kérdésben: támogatja a homoszexuálisok házasságát, bevándorláspárti, és fontosabbnak tartja a liberális demokráciát a kereszténydemokráciánál. Ha bárki vette a fáradságot, és magyar szemmel végigolvasta Stubb – egyébként nem túl hosszú – csúcsjelölti programját, úgy érezhette magát, mintha 2006-ban egy SZDSZ-pamfletet lapozgatna. Talán maga az exminiszterelnök is tisztában volt azzal, hogy jelöltsége pusztán szimbolikus, és annál több jelentősége nincs, mint bizonyítani az EPP demokratikus mivoltát. Ettől függetlenül voltak a múlt hetet megelőző időszakban aggodalomra okot adó pillanatok Stubb esélyeit illetően, hiszen viszonylag ügyesen állított maga mellé aktív és inaktív politikusokat, közéleti szereplőket. Magyarország és a régió számára még Junckernél is katasztrofálisabb helyzetet eredményezett volna, ha adott esetben Stubb az Európai Bizottság elnöki székében köt ki.

Hál’ Istennek nem ezt történt, és közel 80 százalékos szavazattöbbséggel a néppárti küldöttek – köztük a Fidesz és a KDNP magyar delegációja – Manfred Webert, az EPP európai parlamenti frakciójának vezetőjét választották meg csúcsjelöltnek. Weber magához képest is konzervatív beszédet mondott Helsinkiben. Talán a legmeggyőzőbb része felszólalásának az volt, amikor Európa keresztény mivoltát azzal támasztotta alá, hogy minden európai település közös jellemzője, függetlenül attól, hogy melyik részén helyezkedik el a kontinensnek: mindenhol van egy keresztény templom. Egyértelmű volt Weber beszédéből, hogy ő képviseli a kereszténydemokratákat az egyébként eredetileg kereszténydemokrata Európai Néppárton belül. Persze lehet, hogy szívünknek kedves a fenti idézet Manfred Webertől, ugyanakkor nem szabad elfelejtünk, hogy ő volt az a „barátja” Magyarországnak, aki megszavazta a Sargentini-jelentést, kellemetlen pillanatokat okozva ezzel hazánknak.

Nyilván Webert már akkor is politikai okok vezérelték, hiszen az Európai Parlament évtizedek óta a néppártiak és az európai szocialisták nagykoalíciója alapján működik. Ha Weber nem tesz gesztusokat a Sargentini-jelentés vitája során az európai baloldalnak, utóbbi keményebb feltételek teljesülése esetén támogatná a jövőben mint bizottsági elnököt. A szocialisták szavazatai nélkül nagyon nehéz bizottsági elnökké válni, ennek a „nagykoalíciónak” köszönhetően lett az Európai Bizottság vezetője például Juncker és Barroso is.

Hiába követelik sokan a Néppárton belül is a CEU maradását, illetve a magyar civiltörvény finomítását, pusztán politikai érdekekről és politikai logikáról van szó. Végül is mindig oda lyukadunk ki, hogy ki és hogyan szeretne minél nagyobb hatalmat gyakorolni egy adott intézmény felett. És éppen ez a problémája Európa nyugati felének, hogy meg sem próbálja ezt őszintén beismerni, hanem inkább emberi jogi meg jogállami kritikák mögé bújva igyekszik politikai meccseket játszani.

Ne legyenek illúzióink, sem Alexander Stubbnak, sem Manfred Webernek nincsenek álmatlan éjszakái a magyar jogállamiság állapota miatt. Egyrészt azért nincsenek, mert a magyar jogállamiság köszöni szépen, kiválóan van, másrészt azért, mert valójában egyszerűen nem érdekli őket. Mindkettejüknek, különösen Webernek, szavazatokra volt szüksége, amit a Fidesz és a KDNP delegációja szállított is neki, ahogy azt a magyar miniszterelnök korábban megígérte.

Nem is lehetett Weber részéről Helsinkiben egy hang kritikát sem hallani arról, hogy éppen milyen állapotban van Magyarországon az akadémiai szabadság. Másfelől nemcsak a küldöttekére, hanem a mi szavazatainkra is szüksége van Webernek, Merkelnek (illetve Merkel majdani utódjának), vagy Joseph Daulnak, az EPP elnökének. Ugyanis 2019 májusában nagyban fog múlni a magyarokon is, hogy mekkora frakciója lehet majd a Néppártnak az EP-ben. Az olyan nagy államok jobbközép európai parlamenti delegációi, mint Franciaország, Spanyolország, Lengyelország vagy Olaszország, jelenleg még számottevőek, de ez nem marad így sokáig. Madridban újra szocialista kormány van, és erősödik a szélsőbal, sokunk szomorúságára Silvio Berlusconit is jócskán megelőzte Salvini bevándorlásellenes Ligája Olaszországban, Lengyelországban a konzervatív kormánypárt, a PiS egyértelműen vezet a jobb-liberális, néppárti PO-val szemben, Franciaországban meg jóformán tönkrement az egykor szebb napokat látott jobbközép párt, a Republikánusok.

Tehát a fent említett több tízmilliós országok jobbközép pártjai jövő májusban nagyjából akkora méretű képviselőcsoporttal fognak tudni hozzájárulni az EPP frakciójához, mint az éppen tízmilliós Magyarország. Persze ezek mostani mandátumbecslések, sok minden történhet még Európában 2019 közepéig, de mindenképp sokatmondóak azok a tendenciák, amelyek a nyugati/déli néppárti tagpártok gyengülését, míg a Fidesz–KDNP erősödését mutatják. Ha most vasárnap lennének az EP-választások, a magyar kormánypártok akár 15 fős delegációt is küldhetnének Brüsszelbe, de pesszimistább becslések szerint is könnyen elfordulhat, hogy jövőre 12-14 fő fog a néppárti frakcióban ülni a Fidesz–KDNP részéről. Tehát miért is érné meg a Néppártnak vegzálni, hovatovább kizárni a Fideszt sorai közül, amikor a magyarok lehetnek azok, akik majd biztosítják jövőre az EPP elsőségét az európai pártok versenyében? A kérdés nyilván retorikai volt, hiszen nem érdeke a Néppártnak megkérdőjelezni a magyar kormánypártok tagságát, ezért nem is hangzott el még a felvetése sem ennek múlt héten Helsinkiben.

Viszont ha Weber és a nyugati EPP-tagpártok nemcsak a szocialistáknak és a liberálisoknak akarnak gesztusokat tenni politikai pozíciók megszerzése és megtartása érdekében, hanem esetleg a saját konzervatív-kereszténydemokrata választóiknak is meg szeretnének felelni, akkor a lózungon túl akár csinálhatnának most már egyszer tényleg kereszténydemokrata politikát Európában.