Jelenlegi hely

Keresztül a homokon, szekereken nyugatra

Német Dániel
Német Dániel képe

Mert így kényelmes – válaszolta a harmincadik születésnapját néhány hónapja ünnepelt fodrász barátom, miután megkérdeztem, miért él még mindig a szüleinél, amikor havi nettó 240-et tesz zsebre. Így kényelmes. Pedig nem mondhatnánk róla a legnagyobb rosszindulattal sem, hogy kifejezetten lusta ember lenne, a szakmáját már csaknem tíz éve űzi.

Amikor megismertem, még boldog volt, ha ennek tört részét megkereste kitartó munkával, korai keléssel, és a péntek esti italozásokról lemondva, szombat reggeli műszakot is vállalva. Lépésről lépésre kapaszkodott fel a szamárlétrán, imád fodrásznak lenni, szeret új embereket megismerni, beszélgetni velük, jól kommunikál, mindenkire képes ráhangolódni és megteremteni néhány perc alatt a kellemes hangulatot, az emberek is jól érzik magukat a környezetében. Hiszen ha világot megváltó témák nem is kerülnek terítékre, egyáltalán nem tolakodó és néhány olyan hétköznapi dologra terelve a szót, mint egy-egy aktuális mozibemutató, az időjárás vagy a folyton késő és koszos BKV, megnyeri a vendégeit, akik kényelmesen belesüppednek a székbe és nem aggódnak amiatt, hogy a következő pillanatban véletlenül lenyisszantja a fülcimpájukat.

Szakmailag azonban nem csak a kellő mentalitás tekintetében profi, folyamatosan képezi magát, letette a pedikűrvizsgát, a közelmúltban pedig a mesterszakács titulust is elérte. Már csupán ezért sem nevezhetnénk kifejezetten lustának, az egészen szép keresetért megdolgozott, pedig a szülők nyújtotta kényelmet jóval kevesebb összegből is élvezhette volna, kellemesen elücsöröghetett volna az állóvízben. Mindemellett gondol a jövőjére is, mivel a főnöke félmunkaidőre jelentette be, a keresetének csaknem felét nyugdíj­alapra utalja át – nyilván, hogy az öregkora is kényelmes legyen.

Magánélet terén szintén a kényelem élvez elsőbbséget: néhány éve összejött egy nála hét évvel idősebb nővel és már akkor is felmerült a kérdés, hogy mi lesz ennek a kapcsolatnak a sorsa, a lány biológiai órája ketyeg, gyereket, családot akar, ha nem szakít hamar a komfortzónájával, akkor lépnie kell, vagy a barátnője fog lelépni. Akkoriban egykedvűen reagált minderre, elmondta, hogy nincsenek illúzió, ő még nem akar gyereket és valószínűleg egy számláló ketyeg a kapcsolatuk felett. Beletörődött, hogy ez van, majd alakul, ahogy alakul.

Végül nem alakult semmi, ugyanott tartanak, mint akkor, a fiú még mindig nem akar családot, házasságot, gyereket – valószínűleg mert így kényelmes – és a nő is beletörődött mindebbe. Talán csak azért, mert szereti, talán azért is, mert fél ismét kiugrani a légüres térbe, nagy szerencse kellene ahhoz, hogy hirtelen találjon valaki mást, aki mellett gyorsan meg is állapodhat és az egész életét leélheti. Most van egy egyébként látszólag jól működő kapcsolata, egy biztos pont az életében és rendelkezik egy elfogadott vagy beletörődött jövőképpel, nem akar mindent feltenni egy lapra, hogy végül se fiú, se család ne legyen. Talán neki is kényelmesebb így.

Tavaly az egyik hetilapban megjelent egy cikk Philip Zimbardo új könyvével kapcsolatban, az írás hangzatos A nemzedék, amit tönkretesz a magány, az online játék és a pornó címéből csupán a világhírű szociálpszichológus legfontosabb kijelentése hiányzik: az Y-generáció talán legfontosabb megrontóit az elvált szülők jelentik. A házasság ma már a legtöbb ember szemében nem több, mint egy egyszerű papír, igaz a meglehetősen drága fajtából, de mégiscsak fából készült és nem igazi hitből és elkötelezettségből, ráadásul jobb is elkerülni. Mindebben természetesen szerepet játszik a szingli létet dicsérő, az erős egyedülálló nő és férfi modellt menőnek ábrázoló popkultúra is, azonban utóbbi képtelen lenne átmosni az agyat, ha közben a fiatalok nem látnák elrettentő példaként a saját szüleiket, a sok esetben köddé váló, családi pótlékot sem fizető, vagy éppen egyfajta gyarmatosítóként újabb családokat alapító apákat, a két műszakban güriző anyákat, a tizenéves korban megélt válást, az életükben ki-be járkáló nevelőapákat. Ezek a gyerekkori élmények a huszon­évesek számára a házasságot egyfajta bármikor megváltoztatható facebookos kapcsolati állapottá degradálták.

Akárcsak néhány ezer éve a görögöknek, az Y-generációnak is szüksége van mítoszokra, legendákra, hősökre, akiket követni tudnak, akikben hisznek, sőt ennek a nemzedéknek talán a korábbinál is lényegesebbé váltak ezek, hiszen a diszfunkcionális családokkal a szülők egyre inkább elvesztették ezt a titulust. A mai mítoszokkal azonban az a baj, hogy túlságosan gyakran omlanak össze a valósággal való találkozáskor. Lemmy Kilmister, a Motörhead énekese elhitette velünk, hogy létezik a halhatatlanság, és hiába volt láncdohányos több mint fél évszázadig, hiába ivott meg naponta harminc éven át egy whisky-t és tolt mellé némi drogot, mégsem lett semmi baja, sőt évi kétszáz koncertet is simán végigjátszott. Aztán tavaly minderre az élet rácáfolt, a rocksztár egyre több fellépést mondott le, amikor meg színpadra állt, olykor félbe kellett szakítani a műsorát néhány perc erejéig, hogy oxigénmaszkhoz jusson, végül éppen karácsonykor mindössze három nap leforgása alatt végleg ledöntötte a bálványt egy különösen agresszív rák.

Számomra házasság tekintetében egy barátom szolgált hasonló motivációs erőként: néhány éve megismert egy cseh lányt, nem sokkal később összeköltöztek, majd jött is az esküvő. Bár még a húszas éveit taposta, felhagyott a korábbi bulihuszár életmódjával, esténként hamar hazament a sörözésből, mert hétvégére értelmesebb tervei voltak, mint a másnaposság. Kirándulni jártak, az erkélyén veteményes kertet gondozott, árasztotta magából a harmóniát, és már gyereket is terveztek. Mondanom sem kell, el is távolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt közös programunk, közös témánk, én még mindig romkocsmákból romkocsmákban kerestem a megfejtést, élveztem a kötetlenséget, de azért a fejfájós reggeleken irigyeltem a rendezett életét és a nyugalmát.

Nagyjából kilenc hónappal az esküvőjük után összefutottunk egy koncerten, kötelező udvariassági körként feltettem a mi van a feleségeddel kérdést, majd amikor széles mosollyal közölte, hogy éppen válnak, majdnem kiköptem a sört, majd megdicsértem a humorérzékét. Hosszasan bizonygatta azonban, hogy ilyesmivel soha nem viccelne, végül pedig magam is láttam, hogy nem viseli már a gyűrűt, így rájöttem, nem tréfál. De gyorsan megnyugtatott, hogy ennek már egy hónapja, régen kiheverte. És ezzel minden általa táplált illúziót el is oszlatott. Korábban is megszoktam már a belőle áradó hurráoptimizmust, mindig mindenről olyan kitörő lelkesedéssel mesél, mint Tom Cruise vagy Will Smith, amikor interjút ad, és már-már azt is gondolnám róla, hogy szcientológus, ha nem tudnám, hogy semmilyen vallásban nem hisz. Az egész kapcsolatuk a megismerkedéstől a válásig nem tartott tovább két és fél évnél, a szerződés felbontását pedig nem előzték meg hangos veszekedések, félrelépések, a szerelem sem múlt el. Csupán a lánynak honvágya volt, a fiú pedig Németországban képzelte el a jövőjét, mert ott több pénzt kereshet. Ennyi.

Hasonlóképpen gondolkozik egy másik közeli ismerősöm a kapcsolatokról. Jócskán a harmincas éveit tapossa már, egy multinál dolgozik, a barátnője pedig nyaggatja, hogy nőjön már fel. Nem mondja ki, de jól érzékelhető: házasságot akar és gyereket. A fiút azonban, bár közel háromszázat keres, sokkal jobban érdekli, hogy új munka után nézzen, ahol még többet kaszálhat, szerinte többet ér ennél a tudása. Egyébként sem hisz a házasságban, szülei is elváltak, apját alig látja, nem kér ebből az egészből. A válás egy örökletes betegséggé vált: ahogyan ha valakinek a fél családja tüdőrákban hunyt el, nagyobb valószínűséggel kerüli el a dohányzást, úgy ha valaki megtapasztalta a személyes környezetben a házasságok tönkremenetelét, vagy bele sem akar vágni, vagy már alapvetően úgy megy bele, hogy annak felbontása mindig lehetséges és könnyű opció.

Ha a fentebb említett szociálpszichológus, Philip Zimbardo a kutatását kizárólag Magyarországra helyezi ki, valószínűleg az Y-nemzedék csődjének egyik katalizátoraként a magyar kisebbségi komplexust írta volna le. Mintha a vasfüggöny még mindig állna, olyan érdeklődve tekintenek a magyar lányok a külföldi fiúkra, lehet kétszer rondább és szegényebb is, ha nyugatról jött, sokkal nagyobb esélye van az ismerkedésre. A Sziget Fesztiválra is részben emiatt, és nem csak az olcsó sör vagy az Európa legtöbb országában úgyszintén fellépő együttesek miatt, jönnek előszeretettel a külföldiek.

Ez a komplexus a fiúkban is él, csupán másként jelentkezik: hiába bomlottak fel a határok, a gazdasági lemaradásunk nem sokat változott huszonöt év alatt, azonban annál bosszantóbbá vált, hiszen a globális információáradás megnyílásával már látjuk, hogy a szerencsésebb országokban tisztességes munkával, diploma nélkül is autót és lakást lehet fenntartani. Ezt látni a filmekben is: nem dobálóznék kommersz, hazug vagy kiszínezett példákkal, elég megnézni a Fúsi című izlandi drámát, amelynek női szereplője virágboltos kisegítőként is egész szép apartmanban lakik, míg itthon akár két diplomával is nehéz és csak hosszú évek küzdelmével lehetséges legtöbb esetben hasonló egzisztenciát kialakítani.

Az Y-generáció magyar tagjai átverve érzik magukat, hogy mindennapos túlórákkal és pluszmunkákkal sem képesek mindezt elérni. És bepöccenek. És dühösek lesznek. A hazájukra, a családjukra, a politikára, a vallásra. Mert ők nem tehetnek arról, hogy ilyen helyzetben van az ország, náluk idősebb generációk lopták szét, amelyek képviselői azóta is a képükbe röhögnek a televízióban, és köszönik szépen, jól vannak. Ezután nem meglepő, ha aztán Anglia vagy Németország felé veszik az irányt.

Értelmiségi példákat hoztam, pedig tehettem volna másként is. Megemlíthetném azt a gyerekkoromban felettünk lakó hidrogénszőke hajú lányt, aki a Scootertől és a Náksi és Brunnertől hangos kilencvenes évek éjszakáiban kelendőnek számított a pesti diszkókban. Mindezt onnan tudom, hogy egymás után jelentek meg nála az újabb és újabb pasik, mert egyébként a külsejénél akkoriban engem még jobban érdekelt, hogy vajon ki nyerne, ha Sylvester Stallone és Van Damme összeverekedne – azóta már tudom a Feláldozhatók 2-ből, hogy az előbbi. A sok futó kapcsolatnak végül egy gyermek lett az eredménye, valószínűleg nem számított rá, de nem is nagyon zavarta. A szülei felnevelték helyette, ő pedig járta tovább az éjszakát, néha hónapokra eltűnt, a pletykák szerint Olaszországba utazott, persze nem nyaralni. Látszólag azonban a kislányát sem zavarta, hogy anyukáját szökőévente látja, jól elvolt a nagyszüleivel, mindig felhőtlenül rohangált a kertben fel-alá, a folyton ugató, fehér bundás, apró kiskutyája pedig futott utána – filmekben sem látni idillibb gyermekkort.

Aztán mintegy másfél évtizeddel később visszalátogattam a házba, a kapunál pedig hirtelen úgy éreztem magam, mint Marty Mcfly, amikor visszarepült az időben. A bejáratnál az egykor felettünk lakó nő kereste a kulcsait. Hátulról éppen úgy nézett ki, mint a kilencvenes években: derékig érő hidrogénszőke haj, alatta feszülős farmer, amikor felém nézett, arcának egykori vonásai is jól kivehetőek voltak, csupán most már többcentis púder borította, amelyeket csak a szeme körül végigfutó ráncok töredeztettek meg, mint a cserepek a frissen hullt havat a háztetőn. Sugárzott belőle, hogy átrobogott rajta az élet, mint az éjszakai gyors.

Nem sokkal később megláttam a lányát – immáron tinédzserré cseperedve, alig kevesebb sminkkel. Egy sráccal volt, aki atlétát viselt kigombolt, hatalmas műszőr kapucnis kabátja alatt, mintha egyenest a Való Világ stylistjai aggatták volna rá az öltözékét. Kevés szótaggal kommunikáltak egymással, azokat is törve dünnyögték fel, tisztán érezhető volt, hogy a kapcsolatuk teljes mértékben nonverbális. Ahogyan A nagy Lebowskiban mondanák: „így folytatódik az egész hülye emberi színjáték nemzedékeken át, keresztül a homokon, szekereken nyugatra…”