Élt az ókorban egy Iambulos nevű görög ember, aki megannyi honfitársához hasonlóan politikai utópia írására adta a fejét. Az ő Napállamában különös lények lakoznak, például olyanok, akik kétágú nyelvükkel egyszerre két emberrel is tudnak beszélgetni. És ha már kétágú a nyelvük, alighanem kétfélét is mondanak ugyanazon időben.

Persze, hogy erről az Európai Unió és néhány tagállam vezetői jutottak eszünkbe. Ízlelgessük például ezt a mondatot:

„Nincs mód további menekültek fogadására.”

Nem Röszkén, nem Budapesten, egyszóval nem a Gonosz Birodalmában, hanem Párizsban hangzott el a bátor kijelentés. Szerzői jogait a francia miniszterelnök, Manuel Valls birtokolja, aki néhány hete még a Magyarország elleni vezérfalka termetes ölebeként azt találta mondani, hogy Magyarországon tűrhetetlenül bánnak a menekültekkel, és Európa akkor is befogadó kontinens marad, ha a végén mindannyian beledöglünk.

Hogy Manuel Vallsnak nem pusztán kétágú a nyelve, de idióta is, már nem mi mondjuk, hanem Michel Houellebecq, aki mégiscsak jeles író, és életművének egyetlen villanása többet ér Valls egész működésénél. Houellebecq egyébként Hollande elnökről is írt valami roppant kedveset minapi cikkében, konkrétan jelentéktelen opportunistának nevezte. Így látja tehát egy gondolkodó francia értelmiségi az állam vezetőit, és ne higgyük, hogy egyszerű megbélyegzésről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a franciáknak, beleértve az írókat, a dokkmunkásokat és a rajztanárokat, lassan nemcsak Hollandékból, de az egész politikai elitből, és áttételesen az egész liberális demokráciából, elegük van.

Hogy a született franciák, akiknek már a szépapjuk is abban az országban élt, amelyben ők, miként vélekednek a terrorizmusról, a nyitott határokról és Valls úr pálfordulásairól, nagyjából tehát sejthető. Nagyon meglepődnénk, ha valaki egyszer venné a bátorságot, és megnézné, milyen politikai preferenciái vannak az őshonos franciáknak, angoloknak, németeknek, és kiket szoktak választani a jövevények. Európa alkalmasint sokkal konzervatívabb hely, mint sejtjük, csak a metropoliszokat elözönlő első- és másodgenerációsok baloldali szimpátiája megtéveszt bennünket. A mostani migránsőrületnek és terrorfenyegetettségnek annyi mindenképpen a javára írható, hogy elemi erővel ébresztette fel a jó európaiakban az életben maradás ösztönét, és egyidejűleg leleplezte a rossz európaiakat, akik egyre nagyobb mértékben támaszkodnak a bevándorlók szavazataira, támogatására.

Franciaországban úgy kétszázhúsz éve küzd egymással a katolikus és a jakobinus hagyomány. A jakobinusok, valamint leágazásaik, a kommunisták, a liberálisok, a trockisták, az anarchisták elsőrendű hídfőállást építettek ki maguknak francia földön. Az úgynevezett egyenlősítő ideológiák ráterpeszkedtek az eredendően kisközösségi, autonomista (igen, az ancien régime az volt!), katolikus Franciaországra, a köztársasági hagyományrendszer mindent elborított. Ennek az országnak még a himnusza is komplett liberális hitvallás, nem beszélve a modern francia nemzet kikovácsolásáról, amely kísérletnek több tucat etnikai, vallási közösség és ősi nyelv esett áldozatául. A második világháború után szellemi vasfüggöny ereszkedett Franciaországra, és aki túlzásnak érzi ezt a kijelentést, gondoljon arra, mit szabad és mit nem szabad nevén nevezni a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájában.

Ahogyan haladt előre a huszadik század, egyre fogyott a levegő a régi franciák körül, és egyre bátrabbak lettek az újak. Tabutémák sokaságából falat emeltek a társadalomban, bizonyos dolgokról nem beszélhettek az emberek, más témákról azonban reggeltől estig harsogtak a tömegtájékoztatásban.

Ilyen körülmények között cseppet sem meglepő, hogy éppen a franciák adták az egyenlősítő eszmék legeredetibb huszadik századi kritikusait, gondoljunk csak Alain de Benoist, Francois Furet munkásságára, vagy A kommunizmus fekete könyvére. Franciaország tehát finoman szólva is kétarcú, még akkor is, ha a bortermelő, mezőgazdász, kisvárosi, hívő világ ritkábban ad hírt magáról (utoljára egyébként a homoszexuális házasság 2013-os engedélyezésekor „látszott”, amikor háromszor egymás után egymilliós tiltakozó tömeg vonult fel Párizsban). A régi Franciaország megvan, csak éppen maguk az európai emberek nem tudják, mit kellene tenniük, hogy az unokáik is franciák maradhassanak.

Mindenesetre az egész európai színtérről, menekültekről, másodgenerációs gyilkosokról és másokról, leginkább a magyar népmese jut eszünkbe. Megtehetjük ugyan, hogy a hétfejű sárkány fejeit egymás után lemetsszük, de amíg magának a sárkánynak az erejét meg nem törjük, felesleges erőpocsékolás, mert újra és újra kinőnek a levágott fejek. A menekültáradat megfékezésére nem elegendő a visszatoloncolás. Magát a kiváltó okot kell szemrevételezni, meg kell keresni, miért vált kezelhetetlenné a helyzet az elmúlt évtizedekben.

A jelek szerint a megoldást egyszerre kell keresnünk a kibocsátó országokban és az európai színtéren.

Egyrészt a harmadik világ népességrobbanása és kilátástalan szegénysége bocsátja útjára az embermilliókat, akik a tömegtájékoztatás jóvoltából látják, hogyan élnek a nyugati emberek, és maguk is az áhított paradicsomi állapotokra vágynak. Ezzel a helyzettel nem tudunk mit kezdeni, legfeljebb tompítani és késleltetni lehet a folyamatot. A szükségesnél is több pénzt kellene áldozni a tranzitországok, mint például Törökország megsegítésére, és elvileg a harmadik világ intézményi és jóléti célú finanszírozása is csökkenthetné az elvándorlási hajlandóságot. Ez utóbbival csak az a baj, hogy az európai kormányok feneketlen zsákba öntik a pénzt, mert a helyi despoták és hadurak mindent ellopnak, és a mi pénzünkből finanszírozzák a riválisaik elleni polgárháborúikat, leszámolásaikat. Ennek ellenére folyamatosan keresnünk kell a megoldást az afrikai, közép- és közel-keleti országokban, természetesen az Egyesült Államok és Oroszország bevonásával, még akkor is, ha ez idő szerint az utóbbi kitétel nem egyéb álmodozásnál.

A másik kiváltó ok itt, Európában keresendő. Ahhoz, hogy a menekültáradatot valamiképpen kezelni tudjuk, a sárkány, vagyis az európai liberalizmus erejét kell megtörni. Innen, vagyis az európai baloldal szellemi műhelyeiből bátorítják a jövevényeket, és terrorizálnak bennünket. Az alapállás az, hogy az európai egyenlősítők hosszú távon vesztésre állnak, de az erejük még elegendő ahhoz, hogy középtávon látványos sikereket mutassanak fel. Mindenesetre az a tény, hogy egyre több tabutémáról beszélhetnek őszintén az európaiak, s hogy a liberális közbeszéd látványosan hatástalan, mert az emberek napi tapasztalatai teljesen mást mutatnak, nyilvánvalóan politikai változásokhoz is vezet. Mindennemű hatalmi koncentráció ellenére a választói akarat és a tömegek nyomása még mindig perdöntő Európában, és ha a többség zártabb, nemzetibb, hagyományosabb életformát kíván, ennek előbb-utóbb meglesznek a politikai következményei. A kérdés csak az, hogy mindez a hagyományos jobboldalt vagy az új jobboldalt erősíti-e, ami Franciaországra vetítve úgy néz ki, hogy a Sarkozy-féle mérsékelt konzervatívok vagy a Nemzeti Front kerül-e ki győztesen a végső megmérettetésből.

Egy biztos, a kétágú nyelvek kora leáldozott. Még a legostobább emberek is érzik, tudják, hogy a világ megváltozott. Ami történt és történik velünk, jórészt a hazugságok és az önáltatás eredménye. Európának nem az iszlám természetét kellene boncolgatni, még kevésbé szabad humánus szólamokat hangoztatni. Ehelyett tompítsuk valamennyire a harmadik világ fájdalmait, gyengítsük és tegyük nevetségessé az európai liberalizmust, egyidejűleg fogalmazzuk meg, kik vagyunk és mit akarunk a XXI. században, és akkor talán megmenekülünk.