Kettő

Ungváry Zsolt

Az éjjel hazafelé mentem. Éreztem, bársony nesz inog. Mégis, a Rottenbiller utcai felüljáró közelében egy testes, kopasz férfi veszekedett egy kutyát sétáltató vékony, szőke nővel. Éles hangon kérte számon rajta az állat elhullajtott ürülékét és vad ugatását. A nő sem hagyta magát, mindenféle állati jogokról magyarázott, de magamban igazat adtam a kopasznak; mivé lesz a város, ha elborít bennünket a szar? Mielőtt azonban közbeavatkozhattam volna a fickó oldalán, rágyújtott egy cigire, és füstjét a nőre fújta, aki hevesen köhögve fulladozott, és átkokat szórt a bagóra. Az ördögbe, gondoltam a dohányzás megrögzött ellenségeként, szegény csajt mégse lehet így inzultálni, és szimpátiám melléje szegődött. Egészen addig, míg meg nem pillantottam melegítőfelsőjén a Barca-címert. A férfi is csak most szúrhatta ki, mert gúnyos „Hajrá, Real!” kiáltással fojtotta beléje a szót, s kis híján magam is felkiáltottam a pesti éjszakában: „Bizony, hajrá, Real!”

„Hát nem ismer istent, jó ember, hogy így kötözködik velem?”, kérdezte a nő, és keresztet vetett. A férfi tett valami gonosz megjegyzést az egyházra és a papokra, és én éreztem, ahogy a vér a fejembe tolul, és kedvem lett volna ott mindjárt tanúságot tenni az Úrról ennek a hitetlen alaknak, és rákacsintani cinkosan a nőre: tartsunk össze mi, keresztények. Ekkor azonban a kopasz elővett zsebéből egy rúd kolbászt, és falatozni kezdett. A szőke sipákolt: „Jaj, de gusztustalan, hogy lehet húst zabálni, egészségtelen, undorító, és különben is hány szegény jószágot kell legyilkolni egy ilyen bűnös falatért?” Na, nem addig a’, ezeket a vegetáriánus marháskodásokat mindig utáltam, és már éppen végleg eldöntöttem, hogy e két, az éjszakai Budapesten egymásnak rontó idegen közül a férfit tekintem lelki társamnak, amikor hirtelen így szólt:

– Eszek is húst, amíg bírok, mert előbb-utóbb mind felfordulunk ebben az orbánista világban!

– Hanem most már elég! – léptem közbe bosszúsan. – Minek köll a politikát mindenbe belekeverni?

Lapszám: