Ez a fajta aggodalom az 1970-es években, tehát több mint négy évtizede fogott el először. Kiszabadulva a kommunista bezártságból, látni akartam a varázslatos Wachaut, a Duna mintegy harminc kilométeres szakaszát, amelynek másfél ezer éves misztikus múltja fölött a Nibelungok szelleme és Attila hun király legendája lebeg, hogy Wagner Nibelung gyűrűjét, Wotant, Brünhildát, Siegfriedet ne is említsem.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A forró nyár kellős közepén, Kremsben, a csodavilág kapujában kamasz lányom valami különleges csizmát akart vetetni, és a raktár legmélyéről előkapart téli lábbeli megszerzése után végre rávethettem magam a titokzatos múltra. És rögtön kínzó, aktuális, hétköznapi valóságba botlottam. Ha jól emlékszem, egy román kori templom oldalában üveg alatt csontok és múmiák riogattak. Ám az őskori templom mögött egy modern, hatalmas épület. A járókelőktől tudtuk meg, piarista gimnázium és kolostor, ám alig lakják vagy hatan, ami a tanításra sem elegendő emberi erő. Ez a tény mellbe vágott. Hiszen a kommunista diktatúrában bőséggel találtattak kegyesrendi tanárok, igaz, tízből csak három gimnázium működhetett, de az én kecskeméti alma materem megmaradt.

A második, még megrendítőbb ütközésem a tényekkel a minapában történt. Megtudtam: egyetlenegy piarista tanár sem tanít már a kecskeméti kegyesrendi gimnáziumban. Vagyis a csodálatos tanító rend kihalófélben van. Jól tudom én, nem csak a piaristák remek pedagógusok, a civilek is. A reformátusokról, görögkatolikusokról, az ortodoxokról nem is szólva.

A kereszténység ma végveszélyben van Európában. Még soha ilyen nagy szükség nem volt a tanító rendekre, elkötelezett papokra, mint manapság. És a papi utánpótlás megszűnt.

Félek, hogy a kétezer éves papi-szerzetesi életforma, a cölibátus, a nőtlenség elve elavult, korszerűtlen. Mindig volt eltévedt báránya a papi életnek, de most a pennsylvaniai botrány már háromszázas nagyságrendű és ez elvi-szerkezeti hibára utal. A papi nőtlenség, a szerzetesi aszkézis nem lényegi kritériuma a kereszténységnek. Történelmi kategória. Szent Jeromosnak és a többi remetének csak saját erotikus fantáziájával kellett megküzdenie a sivatagban skorpiók, kígyók és oroszlánok között, de a mai szerzetes szakadatlan kísértéseknek, nyíltan provokáló kihívásoknak, zaklatásoknak van kitéve. A harmincas években a földrajz szakos Polgár tanár úr kiugrott a rendből, Debrecenbe menekült „árulása” következményei elől, és családot alapított. Három gyermeke született, fantasztikus tudását a református Rómában kamatoztatta. Tanárjelöltként bejárta a fél világot, és személyes élményei alapján számolt be a természet csodáiról. A Kalahári sivatagról szóló meséire ma is emlékszem.

Létezik tehát két aggasztó jelenség manapság, napjainkban. Az egyik a katolikus papság, a szerzetesrendek kihalása, a másik a keresztény szellemiség és kultúra elsorvadása papi közreműködés hiányában. Vagyis Európa lelkének, lényegének elvesztése fenyeget.

Az aggasztó jelenségek nem tegnap kezdődtek. A Vatikánnak hosszabb ideje szembe kell néznie a keresztény világ minden részéről érkező, a kereszténység lényege szerinti súlyos bűnelkövetésekkel, amit éppenséggel papjai rovására írhat. A vatikáni szellem legfőbb ereje a természettörvények elismerése, az élet mindenekfölöttisége. (Abortusztól az egynemű házasságok tagadásáig.) Nem lenne-e célszerű a keresztényi életcentrikus és természetelvű szellemben a papi életforma megreformálása is?