Ezelőtt vagy harminc évvel, amikor a magyar futballnak még tétje és jövője volt, egyik magazinunkban, talán a Képes Sportban furcsa írásra bukkantam. Valaki arról magyarázott egy teljes oldalon, szigorúan nyolcszor alárendelt, kacskaringós mondatban és teljesen hülye szókészlettel, hogy milyen a futball, belülről. Akkor és most is, a labdarúgáshoz mindenki értett ebben az országban, de szerényen jegyezzük meg, hogy ennek a sportágnak a belső életéről csak annak lehet biztos tudomása, aki ténylegesen is futballozott, ha úgy tetszik, legalább egy Csanytelek–Zákányszék-rangadón pályára lépett életében. Mindezt csak azért citálom ide, mert az illetőt, aki harminc éve elmagyarázta, mondjuk egy Nyilasi Tibinek vagy Törőcsik Andrásnak, hogyan kellene ezt a játékot űzni, Esterházy Péternek hívják.

Micsoda furcsa fintora a sorsnak, hogy tulajdon édestestvére, Márton, nyakatekert mondatok csikorgatása helyett tényleg gólvágó lett, ilyen módon halhatatlanságot vásárolt magának. Péternek nem volt ilyen szerencséje az irodalommal. Ahogy eltelt az idő, és az úgynevezett posztmodern blöffje lelepleződött, régi dolgait először százforintos áron láttam viszont az antikváriumban, utána ingyen hozzávágták a vásárlókhoz, akik fürgén el-elhajolgattak. Egyetlen embert sem ismerek a környezetemben, aki két épkézláb mondatban képes volna referálni mondjuk a Termelési regény értelméről és hasznáról. Esterházy legalább három évtizede nem tényező a magyar szellemi életben. Hogy miért rajongják körül mégis az Élet és Irodalom maradék kékharisnyái, annak lélektani és gazdasági okait részletesen nem magyarázzuk meg. (Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Maradjunk ennyiben.)

Esterházy nagy sztár ellenben Németországban. Tudják, ebben az európai államban indul úgy a nap, hogy – vezeklésképpen a múlt század közepén történtekért – minden fehér, heteroszexuális, őshonos egyed megkorbácsolja magát. A német sajtóban, ebben a pompás közegben, Esterházyra valóban kíváncsiak a megkorbácsoltak. Harminc éve a futballt magyarázta nekünk, most a németeknek elemzi az „Orbán-rezsim” természetét. Elolvastuk például, hogy szerinte Orbán Viktor a magyarság áldozattudatára játszik, ezért olyan sikeres. Nem is tudom: az áldozatszerep talán mégsem annyira kifizetődő. Időnként kezembe fújja a szél például a Népszavát, látom, olvasom, micsoda áldozatok ők, és mégis milyen sikertelenek. Sőt, maga a posztmodern polihisztor, Esterházy Péter is sikertelen, ha úgy vesszük.

Azért mondom ezt, mert a múlt héten újraolvastam a Fekete gyémántokat, aztán amikor letettem a könyvet, váratlanul Esterházyra gondoltam, és helyette is elpirultam.

Esterházy arról is rebeg valamit a Freitag nevű lapnak, hogy a magyarok reggel fintorognak Brüsszel miatt, délután pedig megnézik, hogy megérkezett-e az EU-s pénz a bankszámlára. Legyünk nagylelkűek, és mondjuk azt, ebben akad némi igazság. Aztán vegyünk nagy lélegzetet, és küldjük vissza Esterházyt szeretett elefántcsonttornyába. Szögezzük le: nem tudjuk, hol töltötte az elmúlt negyedszázadot, de biztosan nem hús-vér emberek között. Mert időközben mindösszesen annyi történt, hogy a magyar állami vagyon nagy része szőrén-szálán eltűnt. A potenciális tolvajok között szép számmal akadnak olyanok, akiktől a takaréklángra csavart szépíró máig sarzsit húz, akikkel összejár, haverkodik, és akiknek a disznóságairól következetesen hallgat ebben az interjúban is. Sokkal kifizetődőbb élősdi népnek, haszonleső csordának festeni a magyart, mint bevallani, hogy Hornt, Gyurcsányt, Bajnait támogató hallgatásával ő is társtettes az ország kifosztásában. Az uniós segítségre ácsingózás mellékszál: a lényeg az elmaradt és most végre-valahára talán befejeződő rendszerváltozás, amelytől Esterházy retteg, szerintünk pedig katartikus, megtisztító a pillanat.

Én nem tudom, Esterházy Péter mikor látott utoljára vidéki szerkesztőséget belülről, de figyelemre méltó, hogy szerinte a kiszolgáltatott újságírók ma nem írhatnak meg bármit. Magyarul, cenzúrázzák a vidéki sajtót, gondolom, erre céloz. Nos, a szél ismételten kezeim közé fújja a megyei sajtó jelentős részét, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy mondjuk a Kisalföld és a Délmagyar publicistái, hírszerkesztői szájzárat viselnének. Tegyük a kezünket a szívünkre: ki és hogyan korlátozná a sajtószabadságot? Ez az állítás itthon nevetséges, még hétpróbás liberálisok is zavartan köhintenek ekkora szamárság hallatán, Németországban viszont jól hangzik és hihető a dolog. Valójában a magyar sajtóban, és annak vidéki ágában, korlátozás nélkül megjelenhet bármi, olykor a legotrombább, leghazugabb támadás is a kormány ellen.

Visszaélni a nyugati olvasó tudatlanságával, hangulatot gerjeszteni a tulajdon hazája ellen viszont nem méltó az úgynevezett szellemi emberhez. Vagy mégis normális volna? Mindenesetre az árulás módszer- és lélektanáról, annak öröklődéséről fiúágon, és általában a szemérem teljes hiányáról, valamint egy sznobságban eltöltött élet minden vadhajtásáról tényleg szívesen elolvasnék valami jó prózát. Lehet, hogy erőt veszek magamon, és felütöm szerzőnk Javított kiadás című könyvét. Úgy rémlik nekem a korabeli recenziókból, finom, árulkodó kis lélekrajz. Meg akarom érteni a világot. Máris indulok, hátha hozzám vágnak egyet az antikváriumban.