Komoly feladat várt a bizottságra a világháború utáni tankönyvek összeállításával. Főleg a humán tárgyakkal izzadtak meg. Az irodalmi alcsoport bőszen szelektálta a korábbi regényeket, novellákat, verseket, de valamit azért hagyni is kellett, mert az elvtársak még nem írtak elég művet ahhoz, hogy megtöltsék velük a szöveggyűjteményeket.

– Már dolgozik rajta az új költőnemzedék – jelentette a bizottság első titkára –, de addig a kicsiknek valamiből meg kell tanulniuk olvasni.

Valakinek eszébe jutott Móra Ferenc Zengő ábécéje. Remek, aranyos, politikailag vállalható, Móra mezítláb ment iskolába, a nép egyszerű gyermeke. Már éppen áldását adta volna rá a testület, amikor a szakszervezet delegáltja jelentkezett.

– Aggályaim vannak, elvtársak. Hallgassátok csak ezt a sort: „Itt van már a zivatar! Jó az Isten, jót akar!”

– Hűha! – hördültek föl. – És majdnem átcsusszant… Ez az imperialisták aknamunkája. Az Isten nem lehet jó. Már csak azért sem, mert nincs is. Ezt minden materialista tudja. A klerikális reakció szellemében akarjátok nevelni a jövő kommunistáit? Ki is javasolta a költeményt?

Az illetékes elvtárs rémülten felállt. Szeme előtt megjelent a munkatáborok vad világa.

– A versike jópofa… – védte dadogva az ötletet. – Megtanítja a pajtásoknak az ábécét, amire szükségük lesz a szocializmus építése során. Mindössze ezt az egy szót kéne kicserélni. Én például el tudom képzelni így: „Jó a kommunista, jót akar.”

Ízlelgették.

– Döccenős. Inkább „Jó az elvtárs”.

– Vagy „Jó a Lenin!” – kiabáltak be.

– Ismerhette Móra Lenint?

– Legyen „Jó az anya!” – vette át a szót az első titkár, akivel nem volt szerencsés vitatkozni. – Az anyát mindenki szereti. Kellően meghitt, közel hozza az úttörőkhöz a versen keresztül a betűket, akik így képzett felnőttek lesznek. És arra is jó – dünnyögte maga elé, halkan –, hogy ha egyszer megbukunk, senkinek sem jut majd eszébe visszajavítani.