Szűk egy évvel azután, hogy Barack Obama magyarországi nagykövetnek jelölte, élesen bírálta hazánkat Colleen Bell. Bár a kritika háttérében valójában elsősorban hazánk az USA-nak nem tetsző bevándorláspolitikája áll, érdemes reagálni néhány vádpontra.

Itt van például az atombomba, a korrupciós vád. Ezzel kapcsolatban – legalábbis beszédében erre hivatkozott – a nagykövet saját hallomásaira, illetve közvélemény-kutatásokra támaszkodott, és ez alapján állította azt, hogy „a magyar átlagemberek szemében is ez az egyik legkomolyabb probléma”. Mindezzel pedig nem kockáztatott sokat. Hiszen valószínűleg nincs a világon olyan ország, ahol a választópolgárok egy részében ne merülne fel a korrupció gyanúja a politikai elittel szemben, attól függetlenül, ki van hatalmon. Így tehát általánosan, konkrétumok felemlegetése nélkül nyilván ezen köröknél könnyen népszerűvé válik egy ilyen kijelentés. De mit szólna vajon Bell asszony, ha Magyarországon azzal is pozícióhoz lehetne jutni, hogy valaki jelentős összeggel támogatja a kormányra kerülő erők kampányát? Mert az Egyesült Államokban így is lehet valakiből nagykövet. Eleni Tsakopoulos Kounalakis, Colleen Bell elődje előbb az előválasztások során Hillary Clintont, majd Obamát támogatta, míg a mostani nagykövetet Barack Obama újraválasztási kampányának fő adománygyűjtői között tartják számon…

Colleen Bell a paksi bővítésre is kitért, azt követelve, hogy a kormány „növelje az átláthatóságot, és kezdje azt a nukleáris megállapodás részleteivel”. Nos, ennek kapcsán a kabinet többször hangsúlyozta, hogy minden olyan információt nyilvánosságra fognak hozni, amit ilyenkor szokás – például Amerikában. Ráadásul az is kiderült korábban, hogy a beruházás során nem csupán magyar vagy orosz cégek működhetnek közre, hanem más külföldi, például amerikai cégek is lehetnek alvállalkozók. Ha utóbbi bekövetkezik, az nyilván megnyugtatná a nagykövetet is.

Szokásos vád a „fékek és ellensúlyok rendszerének” felemlegetése is. Első látásra félelmetesnek tűnt számára, hogy azonos politikai oldal adja az országgyűlési többséget és így a miniszterelnököt, az államfőt, vagy épp a főpolgármestert. Ez történik ugyanis akkor, ha egy párt vagy pártszövetség tartósan élvezi a választók bizalmát. Ilyen a demokrácia. Magyar szemmel éppenséggel az a furcsa – hiszen mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy számos párt közül lehet választani –, hogy az Egyesült Államokban csupán két erő képviselői, a sok kérdésben egyébként hasonlóan gondolkodó republikánusok és demokraták rúghatnak labdába. Mégsem aggodalmaskodunk a fékek és ellensúlyok rendszeréért. Nálunk sincs ok félni: az kormányoz, aki a legtöbb voksot kapja.

Ami Bell egy másik aggodalmát, a civil szervezetek működését illeti, ez valóban érdekes kérdés. Ha ugyanis az emberek azt hallják, hogy az egyik „civil”, Gulyás Márton lényegében elismeri Kálmán Olga műsorában, hogy Lázár János elleni tüntetéseket is finanszíroztak norvég pénzekből, bizony meginog a bizalmuk a civilségben. Mint ahogy az is furcsa, ha például amerikai pénzekből támogatnak egy „civilek által felemeltként” felépített miniszterelnök-aspiránst (Bajnai Gordon). Mit szólnának az USA-ban, ha kiderülne, hogy európai uniós országok finanszírozzák egy amerikai elnökjelölt kampányát? Az elmúlt öt évben láthattuk: nemcsak a valóban hasznos tevékenységet folytató civilek működhetnek nálunk, hanem azok is, akik a napi politika formálói akarnak lenni, hiába mond ez ellent a civilség fogalmának.

A nagykövet a sajtószabadságért is aggódik. Abban az országban, ahol még az olyan szélsőséges médiumok is működnek, mint a Kuruc.info (amerikai szerveren…) vagy a Népszava, ahol a legnagyobb internetes portálok ellenzéki hangvételűek, ahol a legnagyobb kereskedelmi tévé hónapokig bosszúhadjáratot folytathat a kormányzat ellen, vagy ahol a Chabad-mozgalomhoz kötődő Brit Europe éppen most kezdte kiépíteni médiabirodalmát azzal, hogy tulajdonosa lett a Klubrádiónak és a 168 Órának. Nem mellesleg az éppen a Bell asszonynak nyilván kedvesebb szocialista kormány alatt fordulhatott elő, hogy újságírót elítéltek (előbb letöltendő, másodfokon felfüggesztett szabadságvesztésre) a véleményéért, miként az Bertók Lászlóval és a Demokrata főszerkesztőjével, Bencsik Andrással történt.

Bell a bíróságok függetlenségét is felemlegette. Nos az élet gyakran a legjobb rendező: alig egy nappal a nagykövet beszéde után született meg az elsőfokú ítélet a rendőri vezetők ügyében, a Fővárosi Törvényszék Gergényi Pétert és egy társát a legenyhébb szankcióban, megrovásban részesítette. Egy kormánypártok szempontjából is szimbolikus üzenetűnek tekinthető ügyben, a 2006-os rendőri fellépéssel kapcsolatban. Ennél világosabban nem lehet cáfolni a felvetést.

A bírálatok kulcsmomentuma a migránskérdés volt. „…minden szuverén államnak joga van megvédeni saját határait. Ugyanakkor a nemzetközi közösség tagjaként minden államnak alapvető kötelessége megsegíteni a biztonságot kereső menekülteket” – mondta Colleen Bell, aki abból az Amerikai Egyesült Államokból érkezett, amely 930 kilométer hosszú, fegyverekkel is védett kerítést húzott fel Mexikó felé. Egyes adatok szerint 1998 és 2004 között 1954, 2013-ban 445, 2014-ben 307 haláleset történt az amerikai–mexikói határnál, amiben nem csupán a lelőtt, hanem például a sivatagban kiszáradt áldozatok is benne vannak, de 2010 óta több mint húsz esetben bizonyítottan amerikai határőrök fegyvere okozta a halált. Jól látható, ehhez képest a magyar határ megközelítése rendkívül biztonságos, már csak azért is, mert itt a rendőrök és katonák még a horgosihoz hasonló támadás esetén sem használnak éles lőszert. Azt pedig maga Bell mondta, hogy mindenkinek joga van megvédeni a határait – tegyük hozzá, hogy még inkább igaz ez, ha az államhatár egybeesik a schengeni határokkal is.

Összességében elmondhatjuk: Colleen Bell bírálata jól illeszthető az elmúlt öt évben megszokott uniós és amerikai támadások sorába. A vádak könnyen cáfolhatóak, s a kritikák mögött a bírálók politikai érdekei húzódnak.