Kevés irodalmi mű van, mely annyi káros beidegződést sulykolt volna a fejekbe, mint Bradbudy 1953-as regénye, a Fahrenheit 451. Az amúgy (emlékeim szerint) jó regény – húsz éve volt a kezemben, úgyhogy az érzést tudom csak felidézni – az egyik fő bűnös abban, hogy a könyv – mint tárgy – holmi istenséghez hasonlatos státust vívott ki, s érinthetetlenné változott. Lehet bármekkora kártékony vagy élvezhetetlen szemét, nem lehet bántani. (A másik főbűnös persze az európai baloldal. A nácik elégettek pár könyvet, s amit a nácik tettek, azt haladó ember nem teheti, úgyhogy a könyvet bármilyen értéktelen és pocsék, poros oltárra helyezzük, és sóhajtozva nézzük. Azt nem tudom, egy baloldali ember hogy tud vacsorázni? A nácik is vacsoráztak.)

– Berkesit annyira utálom uram, hogy azt maga el nem hiszi! – így egy barátom. – Ott áll tíz kötet, az antikvár nem veszi meg, s foglalja a helyet. Mire én: – Dobja ki! – Azt nem lehet. – tántorodik meg. – Könyvet nem dobunk ki!

Tizennyolc éves ifjú keresett meg. Kiadna könyvet. Benne a „gondolatait”.

Beleolvastam. Amit leír, az mind úgy van. Kétségtelen. Bár elmondták milliószor.

Ennyi realitás persze nincs az ifjúban. Régen – az elnyomó, patriarcha, tekintély­elvű világban – azért volt, hogy „a gyereknek hallgass a neve”, hogy csak akkor lépjen ki a porondra, ha már nem csinál hülyét magából.

Az ilyesminek egyetlen értéke van: Igaz. „A beázott cipő rossz.” „A porcukor édes.” „Ha nem tesszük hidegre az ételt, megromlik.” Ez is mind igazság. Mégsem adjuk ki kötetben.

Nyisson blogot – tanácsoltam. Tegye fel oda. Ott elfér. Az internet amúgy is arra való, hogy mindenki teleszemetelje vele a lelki túlcsordulásait, amit aztán filozófiának, osztályharcnak, nemzeti ügynek, nőjogi kérdésnek, akárminek állít be, holott csak arról van szó, hogy baja van a világgal.

Megsértődött. Nem baj, nem hozzám hordja a következőt.

Kedves olvasó, karácsonyra vegyen könyvet. De csak olyat, ami tényleg kiemelkedő. Kíméljük erdeinket!