Az internet világán gondolkodom. A gép mögött ülő, jóllakott, kényelmes humanizmuson. Amikor beteszi a polgár az új – netről lopott – Iron Maident, megnyitja a közösségi oldalt, és köp.

Ő azt mondja, harcol. Az igazságért. Ami érthető, mert a gonoszságért harcolni csak a megátalkodottak szoktak. Az apró féreg felmenti magát, hogy a „dögöljön meg”, és a „remélem, éhen pusztul” voltaképp harc a jó ügyért.

A hét történéseit – és kommentjeit – nézve rájöttem valamire. A lakosságnak van egy rétege, amelyik kifejezetten sportot űz abból, és sikerélménynek könyveli el, hogy a migránsnak ad igazat a saját nemzetével szemben. Őt védi, törvényszegéseit, rémtetteit mentegeti. Ha jól sejtem, ő úgy gondolja, Orbán Viktornak vagy a jobboldalnak mutat be, ha a magyart ócsárolja. Ez már tényleg kórtünet.

Itt van ez a gáncsoló, kamerás nő. Szerintem mindenki tudja. „Az ilyet kinyírnám”. „Dögöljön meg”. „Remélem, megrohad.” És élvezik, mert nincs annál szebb, mint amikor alja ösztöneinket elengedhetjük, és tehetjük bátran, mert ha valaki ellentmond, az „szélsőséges.”

Elgondolkodtam. Vajon milyen érzés lehet falkában támadni egy szerencsétlen nőre, akit a saját pártja és munkaadója is megtagadott? Akinek nincs állása, de van két gyereke. Aki semmit nem tett, csak rúgott önkéntelenül egyet a hazánkat elárasztó, törvénytelen határsértők felé. Nem volt szép, de senki nem sérült meg, senkinek semmi baja, a sértett azóta vígan zabálja a német állam ingyenes adományát valahol, vagy esetleg már rugdossa is a sínek közé. Gyilkosságokért szabnak ki ebben az országban három éveket, és ők hét évet akarnak a nyakába sózni valakinek, aki pánikba esett, mert elege volt a csürhéből.

Milyen érzés lehet a sor végén állni, gyűjteni a nyálat, s amikor a százhuszonkétezer-ötszáztizenkilencedik ember is köpött, öntudatos arcot vágni, felemelni az „erkölcs” feliratú táblát, és jó nagyot köpni egy védtelen arcba?

Én ezt az érzést nem ismerem. És erre büszke vagyok.