Kornél kérdez

December közepén az egyik unokám fölhívott telefonon. – Nagypapa, itt vagyok a Colosseum tövében. Róma zseniális. – Így mondta: zseniális. A köztünk lévő 75 év brutális, hogy ugyancsak az ő kedvenc jelzőjét használjam. Merőben más világ, két generációs különbség szóban és gondolkodásban.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A sors kegyes a családomhoz. Remélem, az is marad. Tudnak utazni. Hozzám is kegyes volt, én is sokat utaztam, Örményországot kivéve csak Európában. Mert főleg Európa érdekelt. (Örményország is európai jellegű, ősi katolicizmusa révén.) Ám olybá tűnik, hogy az eljövendő időkben Európába is egyre kockázatosabb lesz utazni a magunkfajta magyaroknak. Én, legalábbis aggastyánként, tartok a jövőtől. Noha már személyemet illetően oly mindegy. Csak leszármazottainkat, mindannyiunkét féltem millióféle fenyegetettségtől. Ne gondolják, hogy csak a migrációtól! Az embereket az emberiségtől féltem. Az aránytalan túlnépesedéstől, a természeti viszonyok megváltozásától, a vízhiánytól, az éhínségtől, amely észvesztően (brutálisan) növekszik Afrikában. De vergődik Dél- és Közép-Amerika is. A természetfilmes csatornák a kedvenceim, a két lábon járó valóságábrázolás csatornái, szemben a féktelen (brutális) ostoba képzelődésekkel, hamisításokkal, hazudozásokkal és az öngyilkos mesék csatornáival.

Na, de mit kérdezett az unokám?

Amikor hazajöttek, beszámoltak az úti élményekről. Az apjuk mindenhova viszi a családját, még a legkisebb, másfél éves unokámat is. Ki tudja, meddig teheti? A magyarok számára kedvelt Észak-Afrika már nem biztonságos vén szememmel nézve. Egyiptom fő bevétele a turizmus, a biztonságot ennek ellenére képtelen megszervezni. Pedig volt idő, amikor Egyiptom még „Európához tartozott”. Hála Nagy Sándornak, majd a görög Ptolemaiosz fáraódinasztiának. A Nagy Sándor alapította Alexandria nemcsak európai, görög, latin, de zsidó, majd keresztény központtá is vált, szellemileg, gazdaságilag összefogva a Mare Nostrum térségét.

Szóval azt kérdezte az unokám: mondd, nagypapa, hogyan van az, hogy az emberek minden országban büszkék hazájukra, nyelvükre, kultúrájukra, és ezt lépten-nyomon hangoztatják is? És mi meg csak simfelni tudjuk mindazt, ami magyar? Mármint némely magyarok. De azok sem lelkesednek nyíltan magyarságukért, akik nem tartoznak a „némelyek” közé. Ahol jártam, Franciaországban, Spanyolországban – Barcelonában még fokozottabban hazafiak a katalánok –, de a horvátok, a szerbek, a szlovákok is. Mindenütt nemzeti zászló, nemzeti címer, és büszkék magukra. Sőt, elfogultak hazájuk iránt. Mi miért nem?

– Találkoztál személyes kapcsolatokban is külföldiekkel?

– Voltunk az iskolával is, laktunk is családoknál, apámnak sok külföldi barátja van. Ők is jönnek, mi is megyünk.

Én (e sorok írója) tizenöt éves koromig csak egyetlen idegennel, egy Morejon nevű néger profi bokszolóval találkoztam Kecskeméten, a Mintschek drogériában. És Garzó Jóska feleségével, egy bolgár miniszter lányával. Azután sokkal is. Német megszállókkal, majd orosz, kir­giz meg egyéb ázsiai leigázókkal. Az unokám már bejárta fél Európát, és szembetűnőnek tartja, hogy a külföldiek becsülik hazájukat, nemzetüket, sőt lelkesednek értük, ezt meg is vallják, hirdetik, mi meg majdhogynem szégyelljük magyarságunkat.

Ez megdöbbentő. Ennyire ordítóan harsányak és hatékonyak honi hazafiatlanjaink? Ezt még egy tizenhat éves, nem politizáló gyermek is észreveszi? 

Lapszám: