Korrekt viszony Amerikával

A Washington Post hosszan és kimerítően foglalkozott Magyarországgal egy múlt heti írásában. Nem fogják kitalálni, de a téma, hogy, hogy nem a CEU aktuális helyzete volt. De kivételesen a „mértékadó” amerikai napilap nemcsak – ahogy azt tőlük megszokhattuk – Magyarországot és a magyar kormányt bírálta, hanem páros lábbal beleszállt a budapesti amerikai nagykövetbe és rajta keresztül nyilván a Trump-adminisztrációba, amiért a diplomata szerintük nem védte meg kellő vehemenciával a CEU-t.

Fotó: MTI

A liberális mainstream média a nyugati világban egész egyszerűen nem tudja feldolgozni, hogy a jelenlegi amerikai kormányzat nem az ő kottájából játszik és neki tetsző döntéseket hoz. Ezt tapasztalhattuk Trump korábbi döntéseinél is. Legyen szó akár a Mexikón keresztül az Egyesült Államokban igyekvő migránskaravánról, vagy éppen Kim Dzsong Unnal történő kétoldalú találkozóról. (Ha Barack Obama próbált volna kezelhető kapcsolatot kialakítani az észak-koreai diktátorral, akkor feltehetőleg újabb Nobel-békedíjra terjesztették volna fel az egykori demokrata elnököt.)

Most éppen a CEU helyzetéért aggódik hosszú sorokon keresztül a washingtoni napilap. Mi lehetne fontosabb amerikai belügy annál, hogy egy egyébként törvénytelenül működő, részben amerikai egyetem helyzete miként alakul egy távoli közép-európai országban? Persze, a kérdés ez esetben pusztán retorikai volt. Ha a Washington Postot vagy bárkit a liberális média-, illetve progresszív politikai elit részéről érdekelne az egyetemi autonómia és az oktatás szabadságának helyzete, akkor szót emelnének az egyesült államokbeli egyetemeken uralkodó baloldali elnyomás és PC-diktatúra ellen. De nem teszik, mert az természetesen kedvükre való. Az olyan tekintélyes egyetemek kampuszain, mint a Harvard vagy a Yale, egy hallgató jobban teszi, ha elhallgatja konzervatív politikai nézeteit, ha nem akar összetűzésbe keveredni az egyeduralkodó liberális diákszervezetekkel és egyetemi vezetéssel. A konzervatív oktatókról nem is szólva. Számos egyetemi tanár került már bajba, sőt volt, aki katedrát is veszített azért, mert volt képe férfinak, illetve nőnek szólítani szemmel láthatóan férfiakat és nőket.

Az Észak-Amerika felsőoktatási intézményeiben uralkodó genderőrület mára olyan méreteket öltött, hogy aki nem áll be a sorba és nem fogadja el a végtelen számú társadalmi nem létezését, könnyen az állását vagy hallgatói jogviszonyát teszi kockára. De természetesen a fentiek elhanyagolhatóak ahhoz képest, hogy a CEU „amerikai lába” képes-e megfelelni a Magyar Országgyűlés által elfogadott jogszabályoknak.

A politikai támadás, amelyet folyamatosan tapasztalhatunk – jobb kifejezés híján – a haladó értelmiség és politikusok részéről a CEU esetében többirányú. Egyrészt egy „jó” haladónak minden fáj, ami a többségi társadalom szempontjából marginális ügy. A progresszív világ rendszeresen emeli fel a mutatóujját, amikor szerintük az LMBTQXY csoportot valamiféle vélelmezett jogkorlátozás éri, hosszú véleménycikkekben kiáltanak világvégét, amikor egy konzervatív kormány a hajléktalanoknak hajlékot biztosít, és nem hagyja, hogy emberek fagyjanak meg a nyílt utcán, és persze mindig mélyen hallgat, főleg Magyarországon, amikor a határainkon túl valódi jogsértés éri az ott élő magyarokat.

A politikai cirkusznak a másik oka, hogy a számos ferdítésnek, téves állításnak és hazugságnak a „CEU-ügy” is része. Kiváló téma ez számukra, amivel a szokásos sirámaikat tudják habosítani a „jogállamiság helyzetéről”, a „demokrácia hiányáról” és így tovább. És ezzel nemcsak a magyar kormányzatot tudják támadni, hanem egy csapásra kritizálhatják a Trump-adminisztrációt, amitől 2016 novembere óta futkos a hideg a hátukon. És milyen érdekes, hogy mind az amerikai, mind a magyarországi haladó újságírók ugyanúgy tekintenek egy külföldön állomásozó amerikai nagykövetre. A Washington Post és a 444 nevű heccblog is azt kéri számon David B. Cornstein budapesti nagyköveten, hogy miért nem viselkedik úgy, mint egy nagyhatalom kvázi helytartója. Az amerikai újságírók szempontjából még talán érthető is lenne ez az elvárás, de magyar állampolgároknak ilyen magatartást számonkérni egy nagyköveten… Erre a történelem- és a jogtudománynak is van egy egész jól alkalmazható definíciója.

Az amerikai nagykövet nem hajlandó úgy viselkedni, mint elődei. Nem is azzal a mandátummal érkezett, hogy meg­re­gu­lázza a magyar kormányt. Míg a korábbi nagykövetek és ügyvivők azokat a pontokat keresték, ahol konfliktusokat lehet generálni a magyar kormányzattal – és hajlamosak voltak elfelejteni azt, hogy az USA és Magyarország szövetséges országok –, addig a Trump-kormányzat által küldött diplomata igyekszik azokra a területekre koncentrálni, amelyek összekötik a két országot. De ez nemcsak puszta politikai szimpátia azért, mert világnézetileg egymáshoz sokkal közelebb áll jelenleg Budapest és Washington, hanem politikai racionalitás is. Utóbbinak a liberálisok – az USA-ban a demokraták – mindig is híján voltak. Úgy próbáltak meg érdeket képviselni, hogy a saját doktriner ideológiájukat kérték számon baráti és a kevésbé baráti országokon is. Ahogy azt tapasztalhattuk, az Obama-adminisztráció idején egyáltalán nem volt célravezető. A magyar kormányra gyakorolt folyamatos nyomás nem azt eredményezte, hogy az emberek hirtelen elkezdtek egyetérteni az Egyesült Államok kormányának álláspontjával, vagy mondjuk veszített volna a Fidesz a népszerűségéből, hanem éppen az ellenkezőjét. Talán Ted Poe leköszönő texasi, republikánus képviselő fogalmazta ezt meg a legéleslátóbban még 2015-ben, amikor az Egyesült Államok Kongresszusának Helsinki Bizottságában Magyarország volt a téma: „A magyar nép jobbközép kormányt választott, és nem is hiszem, hogy az USA dolga lenne megmondani, hogy egy másik államban milyen kormány alakuljon. Ez beavatkozás lenne a belügyekbe. Úgy viselkedünk, mintha jobban tudnánk a dolgokat, mint a magyarok”. A többes szám itt nyilván az akkor még hivatalban lévő Obama-adminisztrációra vonatkozott, Poe képviselő pedig abban az időben az ellenzék sorait erősítette.

De teljesen igaza volt, nem az USA dolga megmondani, hogy egy másik országban milyen kormány alakuljon, és az milyen döntéseket hozzon, és ez az, ami a Trump-adminisztráció alatt fősodorrá vált. Nem gondolja sem az elnök, sem az általa küldött nagykövet, hogy az ő dolga lenne beavatkozni a belügyeinkbe. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Trumpék ne képviselnének amerikai érdeket szerte a világon, így Magyarországon is. A különbség ott érhető tetten, hogy nem próbálják különböző hagymázas demokráciaféltésekbe csomagolni a saját érdekeiket.

Feltehetőleg az amerikai kormányzatnak fontosabb a biztonságpolitikai együttműködés Magyarországgal a NATO keretein belül, mint egy olyan marginális kérdésben hosszan tartó konfliktust vállalni, mint amilyen a CEU ügye – ráadásul az egyetem mögött ugyanaz a Soros György áll, aki két-két és fél évvel ezelőtt dollármilliókat költött arra, hogy ne Donald Trumpnak hívják az Egyesült Államok elnökét.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.

Lapszám: