Jelenlegi hely

Közéletünk nemzeti szellemű fősodra – és Vona Gábor…


Faludi Sándor
Faludi Sándor képe

A keresztény-nemzeti értékrendjüket igazán az előző négy évben felismerő milliók bizonyára 15 év távlatából is jól emlékeznek 2002 tavaszára. Arra az elemi erejű felháborodásra és csalódásra, amikor és ahogyan az első Orbán-kormány elveszítette a választásokat, és a posztkommunista balliberális pártok – több mint egy évtizeddel az egész Közép-Kelet Európában megbukott kommunista diktatúra után – Magyarországon másodszor is visszatértek a hatalomba. Valóságos társadalmi katasztrófaként éltük ezt meg. Az első választási forduló után az egész csupán egy rossz álomnak tűnt.

Ezért fogadtuk el az egész Kárpát Hazából mintegy másfél millióan Orbán Viktor meghívását az országház előtti térre meghirdetett nagygyűlésre, de a tér szűkösnek bizonyult. Megteltek a belváros utcái. Még a közeli hidakon is leállt a forgalom… Nem gyűlölködni, kukákat borogatni, hanem legyőzhetetlen békés derűvel ünnepelni gyűlt össze Magyarország Nagy Nemzetgyűlése. Ünnepelni azt, hogy összetartozunk és egy szívdobbanással és akarattal nyilvánítjuk ki: összekovácsolhatatlanul széttört a diktatúra fizikai és lelki rablánca.

Nem volt ordítozás, rendbontás. Magyarországot, magyarságunkat éltette, ünnepelte az a hatalmas tömeg. Méltósággal. A lelkek mélyén azonban azzal a ki nem mondott egységes óhajtással: „soha többé posztkommunista restaurációt…!” Ünnepeltük, hogy már ilyen sokan vagyunk. Sokan, akik európai, de magyar Magyarországon szeretnénk végre élni. Itthon, a hazánkban dolgozni, családot alapítani és megtartani. Együtt és csak a magunk erejéből fokozatosan felzárkózni a szerencsésebb jóléti európai népek életszínvonalához… Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására kötöttünk csendesen szövetséget a Nagy Nemzetgyűlésen.

Számomra ősi, paraszti gyökerű magyar gazdaként, azóta is soha nem látott és semmivel össze nem hasonlítható boldog nemzeti érzés volt látni a Parlament előtt felállított dísztribünről milliónyi nemzettársam lélekmelegítő ünneplését nemzeti zászlóink erdejében. Két hét múlva mégis a gyűlölet, a hazudozás vészmadarai – akik csak az emberek közötti irigykedés, gyűlölködés felkeltésének, fenntartásának, megosztásának a nagy tehetségű ördögi nagymesterei – csekély mandátummal felülkerekedtek.

A megvilágosodott magyar méltóság mégsem sötét és ellenőrizhetetlen roham­osztagokba, hanem békés, törvénytisztelő polgári körökbe szerveződött. Mintegy varázsütésre, robbanásszerűen. A közélettől nem vonultunk vissza passzívan a sebeinket nyalogatni a következő választásokig. A társadalom organikus sejtjeiként naponta százával alakultak az ország minden részén a polgári körök. Azzal a spontán eltökéltséggel, hogy a fejünk fölött, a nevünkben is a csúsztatásoktól és hazugságoktól hemzsegő – elsősorban a posztkommunista érdekcsoportokat képviselő – álliberális lakájmédia – „hivatalos” nyilvánossága mellett megvalósítjuk a magunk nemzeti nyilvánosságát.

Elsősorban a sokasodó polgári körök kisközösségeiben, azok aktív fórumain vitatkoztunk a „felülről” sulykolt megmondók véleményével. Sőt, a szélesedő nemzeti tábor anyagi erejének összefogása segített fenntartani és létrehozni a saját helyi és országos médiánkat is. (Így vált például a nemzeti elkötelezettség egyik kimagasló fórumává és egyre népszerűbbé, százezrek által olvasottá a Magyar Demokrata hetilap és a leghallgatottabbá a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsora.)

A szinte rövid néhány hét alatt született tömegmozgalom szétfeszítette a politizálás addigi hagyományos kereteit. Ez az új minőségű gondolkodás és szellemiség sodró erővel ragadta magával, többségével azokat a százezreket, akik nem is voltak egyetlen pártnak sem tagjai, vagy már csalódottan kiléptek valamelyikből. Ebből következett, hogy Orbán Viktort nem pártvezérként, hanem ezt az új szellemiségű tömegmozgalmat megtestesítő személyiségként fogadtuk a szívünkbe. A nemzet miniszterelnökeként, akinek népszerűsége minden addigi csúcsot megdöntött Magyarországon 1990 óta. Mégsem egy új pártot, hanem egy sajátos polgári kört szervezett maga köré 2002. május 26-án.

Együtt Orbán Viktorral…

Néhány nappal e kör megalakulása előtt csörrent meg az én telefonom is Egerben. Orbán Viktor volt a vonal másik végén. „Örülök, hogy elértelek. A magyar gazdák egyikeként megtisztelnél-e azzal, hogy egy tucatnyian velem együtt polgári kört alakítsunk…?” (Ma is megdobban a szívem, ha visszaidézem ezeket a perceket, annak ellenére, hogy bár nem Fidesz-tagként, de személyes ismeretségünknek már voltak előzményei 1989-ig visszanyúlóan.) Örömmel elfogadtam a felkérést, hogy azon a májusi utolsó vasárnapon ott leszek Budán Makovecz Imre Kecske utcai tervezőirodájának épületében, amely akkor székhelyet adott a világhírű építőművész által megalakított Magyar Művészeti Akadémiának is.

Tizenhatan jöttünk össze abban a lakályos elrendezettségű, családias hangulatot árasztó épületben, amelynek földszinti terme ovális asztala körül egy éven át mi is meghitt, barátságos otthonra leltünk. Mindnyájan Orbán Viktor felkérésére, személyes meghívására jöttünk össze. Vona Gábor is a meghívottak egyike volt, akivel akkor és ott találkoztam először.

A fiatal, az akkor néhány nap múlva a 40. életévébe lépő ügyvezető miniszterelnök mindnyájunkat szívélyes közvetlenséggel fogadott, megköszönve, hogy elfogadtuk a meghívását. „Szövetség a Nemzetért” névvel megalakultunk, mivel a szövetség volt a célja az egész mozgalomnak. Programcélkitűzésként elfogadtuk és ajánlottuk az egész polgári köri mozgalomnak Orbán Viktor 2002. május 7-én, a budai Dísztéren elmondott nagy hatású beszéde lényegét: „Erőnk csak akkor lesz valódi, ha képesek leszünk megteremteni és megszervezni a keresztény-nemzeti Magyarország polgárainak másik, a magunk nyilvánosságát…!”

Mielőtt első összejövetelünk végén megnyílt az ajtó a média mohó érdeklődése előtt, mindezt közleményként pontokba szedve kiosztottuk, közölve, hogy ezután minden héten szerdán délután összejövünk egy eszmecserére.

A sajtótájékoztatón Orbán Viktor kifejtette a megalakult kör és az egész polgári köri mozgalom legfőbb célkitűzéseit. Világossá tette, hogy sem ő, sem a Szövetség a Nemzetért polgári kör nem vezetője kíván lenni a tömegmozgalomnak, hanem csupán egy, jelesül az ötezredik, a naponta százszámra megalakuló körök között. Elmondta, hogy a hetenkénti eszmecseréinkről, a mozgalmunkat foglalkozgató kérdésekről álláspontunkat közleményben nyilvánosságra is hozzuk.

„Árnyékkormány…?”

Arra is érthető választ adott, hogy miért éppen a jelenlévőkkel alakított polgári kört: „Olyan figyelemre méltó értelmiségieket kértem föl, akik – ha többségük személyesen nem is találkozott még egymással – a nemzeti oldalon már egy meghatározó szervezetet, mozgalmat is maguk mögött tudhatnak és emellett gyakorlati érzékkel rendelkeznek.”

Bejelentette, hogy körünk ügyeinek vitelére, kabinetfőnökének és a polgári körök koordinátorának Hende Csabát kérte föl. Azokra a kérdésekre pedig, amelyek azt firtatták, hogy a választások után miért van szükség politikai, közéleti készenlétre, politizálásra a sokezernyi polgári körben (netán továbbra is miniszterelnök kíván maradni?), egyértelművé tette: alkotmányos rend szerint átadja a kormányzást a csekély többséggel győztes pártoknak. Ez azonban nem érinti azt, amit a polgári körök közéleti dinamizmusa igazol: a magyar társadalom egyre növekvő hányada abban érdekelt, hogy megtartsuk az elmúlt négy év értékeit. Erre tett ígéretet ugyanis választási kampányában Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt. Ennek és a többi halványuló ígérete teljesítésének a kétségessége miatt nem akarja a nemzeti tábor passzívan szemlélni a közéletet a következő választásokig.

Az érthető, világos beszéd ellenére, másnap a restauráció hírharsonái egymást túllicitálva „rákapcsoltak”: gúnyolták és lekicsinylették a polgári köri mozgalmat, benne a mi polgári körünket is. Találgatták, hogy most jó néhány „ismeretlennel” „árnyékkormány” alakult…? Vagy: „Orbán nem akarja tudomásul venni a vereségét…”.

„Széttartókör”, oktondiskodtak azzal érvelve, hogy nem egy összeszokott baráti társaságként alakult a volt miniszterelnök polgári köre. Létezésünk végéig úgy tettek, mintha nem értették volna meg, hogy a volt miniszterelnök olyan polgári kör egyik tagja kívánt lenni, amelynek tagjai a nemzeti alapértékekben azonosan gondolkodnak, de az általuk képviselt szervezeteknek, mozgalmaknak a nézőpontjából merik és tudják is vállalni az egymástól és az esetlegesen Orbán Viktortól is eltérő véleményüket.

Vona Gábor e körben a „Néma Levente” volt. Néhány hét után le is morzsolódott. Talán az akkoriban formálódó, fiatal értelmiségiek, egyetemisták budapesti és környékbeliek laza gyülekezetében nem tudta Fidesz-tagként képviselni a Fideszt, vagy közöttünk a Jobbikot. Annál inkább „ellenbeszélt” velünk az érdemi kérdésekben hétvégi jobbikos fórumaikon…

Többen sajnáltuk, hogy különvéleményét nem közöttünk fejtette ki, mert így csak torzulva, a média szűrőjén át kerültek azok szóba az összejöveteleinken. Egyesek „szélsőségesen radikálisnak” minősítették ottani megnyilatkozásait. A tartalmuk előttünk nem is voltak eléggé világosak. Éppen ezért egyszer, amikor egy „szélsőjobbos” címkét akart valaki Vona valamelyik külső megnyilatkozására akasztani, előbb Orbán Viktor reagált: „… 1988–89-ben, mozgalmár korunkban, mi fideszesek is radikálisak voltunk. A radikalizmus egyébként az ifjúság egyik legjellemzőbb sajátossága. Javaslom, hogy ne bántsuk radikális barátainkat…”

Makovecz Imre még félreérthetetlenebbül reagált: „Milyen szélsőségről beszéltek? Én csak két szélsőséges politikai pártot ismerek Magyarországon, az MSZP-t és a vele összeforrott, a nemzetközi pénztőke alázatos szolgáját, az SZDSZ-t, amely párt magát a rendszerváltáskor álságosan a leghangosabb kommunistaellenes erőnek hazudta. És már másodszorra fekszik össze a posztkommunistákkal. Ezért javaslom: amíg ezek a pártok nem kerülnek a történelem szemétdombjára, addig a nemzeti oldalon ne egymással hadakozzunk…”

E két megnyilvánulás egyértelműen Vona védelmében hangzott el. Ő mégsem tisztelt meg bennünket azzal, hogy közöttünk fejtse ki érdemi kérdésekben a véleményét. Maradt továbbra is belül néma, kívül hangos.

Együtt Gyurcsánnyal

Lehetne, de szükségtelen felsorolni Vona számos parlamenti keménykedését a letűnt politikai erőkkel együtt. Valósággal verseng velük Orbán Viktor mocskolásában. Pálfordulásairól, „színes” megnyilatkozásai közül elég csupán egyet, a legnagyobb nemzeti, sőt összeurópai alapértékeket és identitást veszélyeztető migrációs világválsággal kapcsolatosat említeni. Azt a kormányt, főleg annak a miniszterelnökét ócsárolja az önmaga ácsolta trónusról, aki európai, sőt nemzetközi elismerést is kiváltó javaslatokkal és tettekkel merte és tudta megállítani a migrációs beözönlést.

Hivatásos (megélhetési?) politikusként nem tudná, hogy mekkora legitimációs különbség van egy parlamenti törvény és több mint hárommillió választópolgár döntése között? Komolyan gondolja társaival együtt, hogy vonzó lehet a józanul gondolkodó magyar emberek többsége számára, ha (szép nemzeti színű köntösben is) Gyurcsány Ferenccel együtt fekszik keresztbe a migrációs népszavazáson részt vevő választópolgárok 98 százalékának az akaratát, döntését törvényesíteni szándékozó alkotmánymódosítás előtt?

Frakciótársaival együtt nem ismerné a letelepedési törvénnyel betelepültek statisztikai összetételét? Tájékoztatom: döntő többségük békés kínai, akik egyébként fizetség nélkül is jönnek évtizedek óta. Szétáradtak Európában, nálunk és a világ más kontinensein is. Szorgalmasan dolgoznak, vállalkoznak, integrálódnak, elfogadják a befogadó országok törvényeit. Baj, hogy néhány ezren a letelepedésért nálunk még fizettek is az államkasszába? Nem tudná, hogy csak a migrációt megfékező kerítés, határellenőrzés és járulékos költségei már eddig is meghaladták a százmilliárdot?

Azt is a Gyurcsány-féléktől hallotta Vona, hogy bármelyik kormánytag vagy „Fidesz-közeli” bárki, ellopja, ellopta a letelepedőktől befolyt pénzt? Vannak bizonyítékok? Ha vannak, állampolgári kötelesség büntetőfeljelentést tenni. Azoknak különösen, akik a törvények betartására és betartatására esküt tettek… Bizonyíték nincs, vagy bátorság? Vagy képesség sincs az igazság, a bizonyítékok felderítésére?

Vissza a főútra

Azt természetesen senki sem vitatja, hogy jó lenne és még mi mindenre kellene az embereknek, különösen a szegényebb sorsúaknak, de a munkavállalóknak az alacsony nyugdíjból élőknek is több pénz. És azt sem, hogy az egészségügyre, az oktatásra, az úthálózat továbbjavítására még több is jó lenne. Sőt hogy a kaptafánál maradjak, a vidék, főként falvaink népességmegtartó képességének erősítésére is. Hiszen valódi nemzeti érdekű elkötelezettséggel nem vitatható, hogy miért és mennyire fontos a legősibb hagyományokkal rendelkező mezőgazdaságunk megőrzése és potenciális lehetőségei szerinti, a feldolgozást, az élelmiszeripart is magába foglaló kiszélesítése. Egyrészt azért, mert a magyar vidék, falvaink jelentik a nemzeti kultúránk, hagyományaink, szokásaink tiszta forrását. Ott alakultak ki és öröklődtek át a városainkba is a nemzeti karakterünket meghatározó legmaradandóbb családi és közösségi hagyományaink, szokásaink. Másrészt nemzetgazdasági szempontból is a vidék, a falvak felzárkóztatásával jönnek, jöhetnek létre főként jövedelmet, új munkahelyeket teremtő lehetőségek. E nélkül sem itthon, sem tágabb hazánkban, Európában sem valósul meg a vidék megtartása, az egészséges környezet megóvása.

A nemzeti ügyek kormánya, annak nemzetközileg is elismert miniszterelnöke visszatért újra 2010-ben arra a főútra, amely a magyar megmaradás történelmi főutcája. Az álságos nemzetellenes politikai erők 2002-ben erről térítették le – egy szakadék felé tartó útra térve – hazánkat. 2010-ben tehát visszatértünk, de nem a közhelyszerűen mormolható vágyak világába, hanem a belső viszonyainkat felmérő, a megváltozott és folyton változó európai és a nemzetközi környezet által is meghatározott reálpolitikai lehetőségeink figyelembevételével követhető útra. Ebből a reálisan felmért helyzetből először az következett, hogy el kellett takarítani a romokat történelmünk főutcájáról. Visszarántani a szakadék széléről az ország szekerét: mérsékelni, megszüntetni a belső és külső eladósodást. Kiszabadulni az adósságcsapdából! Ezekre majdnem elment a teljes első négyéves kormányzati ciklus, amely alatt azért már jelentős új értékek és eredmények is születtek. Azóta és jelenleg is gigászi küzdelmet kell folytatni az újjáteremtett értékek megvédéséért, azok további megteremtésének folytathatóságáért, az egész Európára rászabadított migrációs nyomás kivédésére, elhárítására már megtett és megtenni szükséges küzdelem közepette.

Ennek a küzdelemnek a támogatása helyett, ismét „ellencselekszik” Vona Gábor, immáron kiforrott kétarcúsággal. (Visszautalok: már 2002-ben politikuspalántaként is kiütközött a kétarcúsága). „Nemzeti” jelmezbe burkolózva egyre kevesebb követőjével most rátévedt balra húzásával ugyanarra a téves nemzetvesztő útra (mintha ők lennének a magyar kommunisták legJobbik pártja): újabban a javak sajátos egyenlőségének programját dobta be. Az EU garantálja a tagországokban minden azonos munkáért az egyforma bért!

Bravó! Visszatalált a klasszikus kommunista ötlet egykori hazai alkalmazójához, akit gyermekkoromban mindnyájunk szeretett édesapjának kellett hívni már az óvodában is. Sőt rajta is túltett: ő más EU-országok adófizetőitől venné el a pénzt, hogy abból hozzák egy szintre a magyar munkavállalók bérét. (Igaza van az egyik internetes portál írójának: „Valljuk be, szinte megható, mondhatni cuki, amikor egy EU-ellenes párt az EU-hoz siet könyöradományért…”) Nekem az ilyen, a reálpolitikai megfontolásokat nélkülöző, csupán a vágyak világába tartozó ötletelésekről az jut eszembe, hogy Vona Gábor lebecsüli a magyar embereket, mert szerinte a magunk erejéből nem vagyunk képesek a jobb sorsú népek életszínvonalára felzárkózni.

Másrészt gyermek- és ifjúkorom legfájdalmasabb, már közel nyolc évtizede sötét árnyként hordozott emléke lobban fel a posztkommunista elődök korából. Annak a járási kiküldött, „népnevelő” agitátornak a legendája jut eszembe, amelyet kulákká nyilvánított felmenőim köreiben oly sokat hallottam: a kipróbált „jó elvtárs” a kocsmában megtalálta a megagitálandó (a legelhanyagoltabb küllemű) emberét. Bemelegítésként előbb megvendégelte egy-két kupicával, majd félrevonta a hangulat-karbantartó intézmény utcára néző ablakához. Rámutatott az egyik módos gazdára, aki a délelőtti istentiszteletről illő öltözetben hazafelé tartott a vasárnapi ebédre.

– Látod azt a pökhendi kulákot? Bezzeg ő gazdag és rátarti. Vajon miért? Mert neki van…

Az agitáció alanya bólogatott.

– Látom, megértetted – diadalmaskodott a „népnevelő” – hogy miért kell elvenni a kulákok földjét, tanyáját ökröstül, lovastul. Ez a falusi osztályharc lényege. Mondd el a többi hozzád hasonlónak is!

És nyomatékul újra megvendégelte még egy kupicácskával…

Nézőpontok

Innen nézve: „Mindaz, amit együtt átéltünk, megtettünk a nemzetünkért, örökre összekapcsol bennünket…” (Hende Csaba). „A polgári körök selyemháló a nemzet testén…” (Schmitt Pál). „Nem lehet eltunyulni, mert a Gonosz Erők működnek a világban…” (Jókai Anna). „A politikában is meg kell maradnia a léleknek… az egész nemzetet előbbre vitte a polgári körök mozgalma… egyedülálló politikai innováció volt Európában… mindenki életének sorsfordító állomása lett. Ez adta az erőt, hogy szembe lehessen szállni a nyugati világ politikai életet kivásárolni akaró gazdasági érdekcsoportjainak a nyomásgyakorlásával…” (Kövér László). (Álláspontom szerint ez a szembenállás testesül meg Orbán Viktornak, a migrációs világválsággal kapcsolatos, az európai és nemzetközi figyelmet is kiváltó javaslataiban!)

Másfelől: „Elmúlt a szerelmes eufória…” (Népszabadság, 2008. augusztus 8.). „Kellenek-e még a polgári körök Orbánnak?” (Népszabadság, 2010. március 1.).

Szerintem erre csattanós választ adott a nemzeti erők 2010-es elsöprő győzelme: Eljött végre az idő. Mozdultunk. Ez a mozdulás demokratikusan, a szavazófülkékben történt, mert 2010-re valósult meg Orbán Viktornak a polgári köri mozgalommal kapcsolatos legfőbb célkitűzése a sok ezer polgári kör közéleti aktivitásával: alulról építkezve sikerült meghatározóvá tenni a keresztény-nemzeti-polgári Magyarország nyilvánosságát! Ez azt is jelentette, hogy kimosódott a magyar választópolgárok döntő többségének gondolkodásából az előző évek, évtizedek legkárosabb „ideológiai” szennyeződése. Ezúttal is tévedett a Népszabadság: nem múlt el a „szerelmes eufória…!”

Faludi Sándor

Családi gazdálkodó a felmenőitől elvett tanyákért, földekért visszalicitált kisbirtokon. A Kisgazdapárt újjászervezőjének egyikeként, 1989-ben részt vett az Ellenzéki Kerekasztal megalakításában. 2002 márciusában kopjafát állított Karcagon a kommunizmus parasztáldozatainak emlékére. Az avatóünnepség résztvevőit Orbán Viktor miniszterelnök együttérző levélben köszöntötte, amelyet Fazekas Sándor akkori karcagi polgármester olvasott fel a megemlékező beszédek előtt. A Szövetség a Nemzetért polgári körben előbb e kör nemzeti föld- és gazdavédelmi bizottságának, majd 2003-ban pedig a Fidesz gazdatagozatának megszervezésére, megalapítására kérte fel Orbán Viktor. Ebben a vállalt feladatkörben máig tartó gazdálkodói tevékenysége mellett szervezte meg a 2003. április 5-én megrendezett, nagy visszhangot kiváltó Első Magyar Gazdakongresszust is Karcagon, és 2006 nyaráig társadalmi megbízatásként vezette a Fidesz Gazda Tagozatát.