A haláltáncát járó Európában Itália középkori templomai virágzó és hívő korszakról tudósítanak. A turisták mind nagyobb tömegekben nyüzsgő, s – amint Rejtő írja – egy Baedeker nevű Istent imádó vad törzse ellepi ezeket, szigorúan persze világi alapon, a miséket ugyanis mind ritkábban, egy-egy mellékoltárba visszahúzódva tartják, nem ritkán távol-keleti misszionáriusok. A bejutás többnyire belépőjegyhez kötött, hiszen ezeket az épületeket maguk az üzemeltetők is inkább kiállítási térnek tekintik, semmint szakrális helynek. A sötétbe burkolódzó freskók megvilágításához aprópénzt kell dobni, a Szent Márkban a strandokról ismert fémkallantyús beléptető rendszerrel juthatunk hátra a mi Szent Koronánk zománcképeire hajazó lemezeket tartalmazó aranyoltár megcsodálására. De fizetni kell Tintorettókért és Donatellókért, borsos árat kérnek el Padovában a Scrovegni kápolnában Giotto bibliai képeskönyvéért. Velencében hangszermúzeumot rendeztek be az egyik templomban, a vitrinekben mindenféle fúvósokkal, az oltár helyén csellóval és nagybőgővel, amik között unott fejű nyaralók tömegei bóklásznak.

Az egyik bazilikában éppen a belépti díjat kérték egy szakállas férfitól, aki hirtelen fölkapta a kordonok kifeszítésére szolgáló fémoszlopot, két hatalmas csapással lerombolta a pénztárat, majd nekiesett a vitrineknek, és a riasztó sípolása és a meghökkent nézelődők megbotránkozó pillantásai közepette így kiáltott:

– Atyám házából múzeumot csináltatok és pénzért mutogatjátok! Távozz, Sátán!

Azonnal ott termett két rendőr, hogy kérdőre vonja.

– EU-s állampolgár? – kérdezték tőle szigorúan. Amikor azonban kiderült, hogy a Közel-Keletről érkezett, óvatos udvariasságra váltottak. – Muszlim? – folytatták megértően. A vandál azonban kereszténynek vallotta magát.

– Hát ez itt már meghaladott dolog – vett elő egy bilincset a közeg, és intézkedni készült.

– Éppen ebben az ügyben járok – mondta az idegen, és átsétált a rendőrökön.