Kezdjük az elejétől! Kvótaügyben ugyanis most már egyre nagyobb és egyre ostobább álláspontok jelennek meg szerte kis politikai arénánkban, amit nyilván minden oldalról torzít a tény, hogy közelednek a választások, s e választás szinte egyetlen kampánytémája a migránsügy lesz. És ha már migránsügy, akkor annak 2015-től alapkérdése, hogy lesz-e kvóta, vagy nem, és ha igen, akkor az mit jelent, ha nem, akkor azt milyen alapon mondja ki egy EU-tagállam.

Nézzük a tényeket:

2015 áprilisa és májusa során az Európai Tanács, amelynek tagjai az uniós országok állam-, illetve kormányfői, az Európai Bizottság elnöke, az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (Orbán Viktor tehát tagja a testületnek) az egyre fokozódó migránsáradat ügyében a tagállamok között elosztandó terhek miatt kvóták bevezetését tervezi.

2015 nyarán a migránsáradat a tetőfokára hág.

Az Európai Tanács 2015 júniusában – látva az egyre fokozódó helyzetet és az eltérő típusú és eltérő mértékű érintettséget – megegyezik abban, hogy menedékkérők elosztásáról csak egyhangúlag lehessen dönteni. (Ez lesz az a döntés, amit majd megkerül a bizottság azáltal, hogy ősszel a belügyminiszterek tanácsával kötelező döntést fogadtat el kvótaügyben!)

Augusztus 20-án 7 ezer muszlim migráns betör Macedóniába, sem fény-, sem hanggránátok nem tudják feltartóztatni őket. Ettől kezdve világossá válik, hogy a „szegény, békés menekültek” liberális kommunikációja abszolút hamis, és Európa egy újkori népvándorlás közepén találta magát, amelyben semminemű törvénytisztelet nincs a határok átlépése és a szuverén államok határrendészete iránt. Az Orbán-kormány elsőként tiltakozott a kvótatervek ellen, és ezzel párhuzamosan augusztus végén némi huzavona után kiengedte a Magyarországon felgyűlt migránsok tízezreit Ausztria felé, miközben a határok lezárása érdekében már javában építette a kerítést.

2015. szeptember 15-én Magyarország lezárta a határokat Szerbia felé. Röszkénél a migránsok erőszakosan tiltakoznak a határzár ellen.

2015. szeptember 22-én az Európai Bizottság kezdeményezésére (amelynek a tagjai a tagállamok által delegált biztosok, Magyarországról Navracsics Tibor) a miniszterek tanácsa – belügyminiszterek testülete – többséggel elfogadja a kvóták felállítását a migrációval terhelt és a többi tagállam között.

A kvóták ellen szavaz a magyar, a szlovák, a cseh és a román belügyminiszter, a finn pedig tartózkodik. A döntés jogi érvényességét egyetlen nemmel szavazó tag sem vonja kétségbe, és nem is jelzi, hogy nem fogja végrehajtani. Jean Asselborn, a tanács ülésén elnöklő luxemburgi miniszter közölte, hogy a jogszabály szövegében az újraelosztási kulcsok, „az elhíresült kvóták” nem szerepelnek, a számokról a tagállamok önkéntes alapon határoztak. „Az asztal körül egyetlen tagállam sem mondta azt, hogy nem fogad be egyetlen menekültet sem” – tudatta Asselborn. Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke pedig úgy fogalmazott, hogy a döntést követően senki sem mondta, hogy nem fogja tiszteletben tartani. Asselborn hozzátette, hogy a szavazás után erre az uniós szabályok szerint nincs is jogi lehetőség.

Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a kvótát elutasító országok ne léphettek volna más fronton az immár „önkéntes” alapú kvóták kapcsán. Sőt, az elutasító országok miniszterelnökei joggal mondták: „Hogyhogy? Hát júniusban beszéltük meg, hogy az ügyben egyhangúan és az ET-ben kell dönteni.” Asselborn és a nagy migránspárti Timmermans nyilatkozataihoz a belügyminisztereknek nem is volt mit hozzáfűzniük, hiszen két és fél hónappal azelőtt egyeztek meg az államfők és miniszterelnökök, hogy csak az ő és méghozzá egyhangú döntésük válik kötelezővé.

2015. október 16-án a horvát határt is lezárja Magyarország. Hazánk és Szlovákia jogi értelemben sem akarta elfogadni a belügyminiszterek tanácsának szeptember 22-i döntését, és elhatározta, hogy az Európai Bírósághoz fordul, megtámadandó a kvótadöntést.

2015. november 11-én a Magyar Országgyűlés Magyarország és Európa védelmében megszavazza a kötelező betelepítési kvóta elleni fellépésről című, Fidesz–KDNP-s törvényjavaslatot, amelyben megállapították, az ET kvótaügyben figyelmen kívül hagyta a szubszidiaritás elvét, és a nemzeti parlamenteknek nem biztosították véleményük kifejtésének lehetőségét.

2015. december 4-én az Európai Bíróság jelzi, hogy megkapta az Orbán-kormány beadványát a kvótákra vonatkozóan. Egész pontosan a szeptember 22-i döntést megtámadó, azt el nem fogadó keresetet. Majd 2015 decemberében a tanács általánosan hozza meg a „relokációs döntéseket”. Amelyeket Magyarország és Szlovákia is – mint az eredeti döntést perlő ország ok – alapvetően vitat. Nemcsak politikai, hanem jogi értelemben is.

És akkor itt egy rövid közbevetés már 2016 februárjából.

Általános balliberális tévedés, hogy Orbán Viktor 2016. február 21-én megszavazta a kvótákat az ET ülésén. Óriási tévedés! Ez alapvetően nem igaz. Orbán a tanács „következtetések” dokumentumát hagyta jóvá, amelynek 36 oldalából két mondat vonatkozott általában a decemberi relokációs döntések végrehajtásáról. Csakhogy ezt Magyarország és Szlovákia már vitatta jogi értelemben is.

Csak ezért nem aláírni a következtetések dokumentumát, ostobaság lett volna. Főleg úgy, hogy ez nem minősül jogszabálynak – igaz, kötőereje van. Ám ebből arra jutni, hogy „Orbán egyszer már elfogadta a kvótákat”, az szemenszedett hazugság!

2016 májusában a kormány népszavazást kezdeményez kvótaügyben. Október 2-án több mint 3,3 millióan utasítják el a kvótákat Magyarországon, bár a népszavazás érvénytelen lett. Mindez csak politikai érv az Orbán-kormány kezében, ám mégis fontos jelzés a kvóta elutasítottságáról. És itt alapvetően megint mindegy, hogy csak kérelmek eljárásának átvételéről szól-e a kvótaügy, vagy „migránsok kötelező betelepítéséről”. Merthogy ebben a formában egyikről sem, de mégis mindkettőről.

Az EU igencsak puhán adja elő a kvótaügyet, mintha az csak valami adminisztratív eljárást jelentene a tagállamoknak, az Orbán-kormány meg túl keményen, mintha Brüsszel azt határozná meg, hogy elárassza Magyarországot migránsokkal, és valójában a „Soros-tervet hajtja végre”.

Egyfelől kötelező betelepítésről már rég nincs szó. (2015. szeptember 22. óta önkéntes vállalású az ügy.) Másfelől Orbánnak teljesen igaza van abban, hogy a végső cél mégis a befogadás elérése – hiszen ezt célozná a kötelezően lefolytatott menekültügyi eljárás. Erre pedig mégiscsak kötelezni akar az ET és a belügyminiszterek tanácsa.

Ugyanígy Brüsszel lopakodó jogkörbővülésének tényét nehezen lehet vitatni. Ez pedig a kvótaügy kapcsán különösen szembeötlő. Az egész kontinens kulturális, vallási, jogi és így politikai arculatát befolyásoló kérdésben az ET és a miniszterek tanácsa veszi a bátorságot, hogy a tagállamok megkérdezése nélkül döntsön – igaz, ezt humanitárius köntösbe öltözteti, és megannyi, ötven év alatt beidegződött liberális hittétellel és mantrával indokolja – a való életet kirekesztve a döntéshozatalból. (Vagy, ha azt nem is, de elvitatja az érintettek egyenkénti jogát arra, hogy saját magukra vonatkozóan maguk hozhassanak döntést!)

2017. május 10-én elkezdődött a kvótaper. Július 26-án van az első hír ezzel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy az Európai Unió Bíróságának a főtanácsnoka, Yves Bot azt javasolta az ügyet vizsgáló bíróknak, hogy utasítsák el Szlovákia és Magyarország kereseteit, amelyeket a menedékkérők kötelező ideiglenes áthelyezési mechanizmusa ellen nyújtottak be. Bot egyszerűen politikai állásfoglalást tesz, és azt mondja, hogy hiába volt a 2015. júniusi miniszterelnökök és államfők megállapodása a migránshelyzet egyhangú és ET általi jóváhagyott döntésre, a 2014–2015 közt érkező migránsok ügye „más projekt”, így arra ez nem vonatkozik, és igenis lehet nem egyhangú döntéssel, a (belügy)miniszterek tanácsa által kötelezővé tenni a kvótákat.

A főtanácsnok állásfoglalása tipikus jelensége mindannak, amit Pokol Béla „jurisztokráciának” nevez. (A jelenségről érdekes módon pont 2015-ben zajlott nagy vita a Jogelméleti Szemlében.) Eszerint a politikai bíráskodás rendre felülír olyan politikai döntési mechanizmusokat, amelyek a demokratikus állammodellben elkülönült politikai és közigazgatási döntésekben manifesztálódnak. Az új jurisztokratikus modellben absztrakt bírósági döntések csinálnak politikát, és visznek át bírósági jogértelmezések által olyan politikai döntéseket, amelyek fenn­akadtak vagy fennakadnának a politika intézményes döntéshozatali világában.

Az alkotmánybíróságok szerepének és általában a nemzetközi bíróságok politikacsinálásának megerősödése végigkísérte az EU kialakulásának elmúlt ötven évét, és bárhol elakadt volna a föderalizmus felé haladás, ott mindig jött egy jurisztokratikus bírói döntés, amely továbblökte a politikai intézményt a föderalizáció felé.

Erre az Európai Bíróság mostani döntésével messze ráerősít. A bíróság formálisan annyit mond ki, hogy az EU jogszerűen hozta meg a kvótadöntést (az ET nem döntéshozó szerv, a miniszterek tanácsa pedig az). Ez rendben van! De a döntés ideiglenes – szeptember 26-ig volt érvényben. Most pedig ez után is érvényesnek tekinti a tanács – amivel bizony súlyos gond van. Ahogy azzal is, hogy mitévő legyen a kormány, ha ez az EU-s jurisztokrácia feje fölé keveredik a kötelezettségszegési eljárás folyamatában.

Ma egyetlen módon lehet még jogilag továbblépni. Úgy, hogy a kormány, a 22/2016-os alkotmánybírósági határozat alapján, az AB-hez fordul kvótaügyben. Az említett AB-határozat ugyanis kimondja, hogy minden EU-döntés felülvizsgálható az AB által. Igaz – Pokol javaslata és párhuzamos véleménye ellenére –, az AB nem mondta ki, hogy jogi értelemben ez mit jelent. De így lenne egy éve a kormánynak kvótaügyben. És ami még fontosabb: egy ilyen kormánylépés az AB-t is állásfoglalásra késztetné saját határozatáról.