Pozsgay Imrével, a kommunista állampárt mellett egyetlenként megtűrt, a diktatúra felügyelete alatt működő, mégis valamelyes mozgásszabadságot biztosító Hazafias Népfront első emberével közölt interjút a Magyar Nemzet 1987 novemberében. Ebből a beszélgetésből értesülhetett az ország népe – mint azóta tudjuk, Pozsgay Imre magánakciójaként, a pártvezetés legnagyobb bosszúságára – arról, hogy két hónappal azelőtt közel kétszáz jeles magyar értelmiségi gyűlt össze Lakiteleken, és megalakítottak egy új közéleti szervezetet, a Magyar Demokrata Fórumot.

A zászlóbontó tanácskozás házigazdája Lezsák Sándor költő, tanító – ma az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum vezetője – volt. A háza kertjében felállított sátor mára történelmi jelképpé legendásodott. Az 1987. szeptember 27-én, éppen 30 évvel ezelőtt zajló tanácskozás A magyarság esélyei címet kapta.

Lakitelek gyökerei a XIX. század végén feltűnt keresztényszociális mozgalomban, a XX. század első felének falukutató szociografikus irányzatában és a népi írók ebből kinőtt 1943-as szárszói találkozójában keresendők. E tábor kibékíthetetlen ellentétben állt a budapesti polgári radikális, liberális körökkel. Társadalompolitikai háborújuk, melyet népi-urbánus ellentétnek nevez a történetírás, a kommunizmusban burkoltan folyt tovább, színtere nyilvános vitatér híján az állampárt volt: a két tábort Aczél György, illetve Pozsgay Imre neve fémjelezte.

Előbbi köpenyéből bújt elő végső soron az SZDSZ-szel jelölhető nemzetellenes liberális irányzat. Alapállásukat, magyar­ellenes népundorukat mi sem jellemezte jobban, mint a szilárd világnézet híján folyamatosan identitását kereső, az utóbbi időben éppen marxista Tamás Gáspár Miklós „SZDSZ vagy Mucsa” fordulata.

Az elnagyoltan csak népi ellenzéknek nevezett, valójában felfogásában sokszínű, prominenseit tekintve sok esetben nagyon is a városi magyar értelmiséget képviselő, de a demokratizálást és a nemzeti érdekek megfogalmazását és érvényesítését fontos célnak tartó tábor számára Pozsgay Imre igyekezett védőernyőt tartani.

Az 1987-es lakiteleki találkozó közvetlen előzményének a Magyar Tudományos Akadémia martonvásári mezőgazdasági kutatóintézetében 1976 és 1981 között működő Széchenyi István Klub tekinthető. Ennek fáradhatatlan szervezője a későbbi MDF-es, majd MIÉP-es országgyűlési képviselő, Bogdán Emil volt. Sánta Ferenc, Fekete Gyula, Czine Mihály, László Gyula, Borsos Miklós, Csoóri Sándor, Csurka István, Latinovits Zoltán, Sebő Ferenc, Halmos Béla – lehetne sorolni azon jelesek nevét, akik megfordultak ebben a körben. Nem véletlen, hogy közülük többen alapítói lettek a Magyar Demokrata Fórumnak.

Lakiteleken is – néhány oda kevésbé illő jelenlévőt leszámítva – ragyogó névsort rögzített a jegyzőkönyv. Csak néhány közülük: Balczó András, Bíró Zoltán, Budai Ilona, Czakó Gábor, Cseh Tamás, Csengey Dénes, Dénes János, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba, Makovecz Imre, Nagy Gáspár, Pozsgay Imre, Püski Sándor, Ratkó József, Sánta Ferenc, Szervátiusz Tibor, Tóth Károly Antal, Vass Csaba.

És hogy miről is tanácskoztak 1987 szeptemberében a lakiteleki sátorban, arra nézve leginkább Csurka István korabeli, a helyzetet rendszerszintűen láttató felszólalása ad biztos eligazítást: „Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni… Van egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. (…) A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás, itt sem csak öngyilkosság, hanem egy rejtett folyamat, amely a közönyben, a fásultságban, az önmagunkkal nem törődésben nyilvánul meg. Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket, mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közelálló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk. (…) A szemünk láttára írja át gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében (…) Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. (…) … az antikatasztrófa program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság. (…) második pillére a népre tekintő megközelítése minden dolognak.”

Az 1987-es tanácskozást összegző Lakiteleki Nyilatkozat mindezt így foglalta össze: „a magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. (…) Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában.”

Magyarként megmaradni, új közmegegyezést, nemzeti együttműködést kialakítani – e körül forgott a 30 évvel ezelőtti lakiteleki tanácskozáson a szó, miként Trianon óta minden felelős együttgondolkozáskor. Manapság pedig Orbán Viktor húzza alá újra és újra a magyar Magyarország és az európai Európa megmaradásának, megvédelmezésének fontosságát, programjának középpontjába állítva az önazonosság megóvását és erősítését, a Lakiteleken ugyancsak hangsúlyosan napirendre kerülő népesedési kérdéseket, a nemzeti együttműködést, továbbá a vidék Magyarországának fölemelését.

E népi-nemzeti szellemiség és cselekvés 2010 óta kormánypolitikává vált, s közel 100 éve nem látott felívelő pályára állította Magyarországot. E történelmi folyamatban megkerülhetetlen szerepe volt az 1987-es lakiteleki seregszemlének, amely a népi-nemzeti felfogást annyi évtized után ismét szervezetten jelenítette meg a magyar közéletben.