Miért van az, hogy mostanában mindenki a maga személyében látszani akar? Miért, hogy ez most már önmagában érték? Aki látszik, úgy érzi, sikeres – pusztán azáltal, hogy látszik. Aki pedig nem látszik, ezt kudarcként éli meg.

Jól látható, hogy az írás elnyomásából szabadult vizualitás fűti a jelenséget, a szó diktatúráját legyőző képi ábrázolás kiáradása. Kezdetben volt a kép, de aztán megszületett az írás, és elindult hódító útjára, végül már ezeroldalas könyvek százmilliói születtek egyetlen kép, egyetlen iniciálé nélkül – bármiről. A bőbeszédű, bő írású ember lépett a kör közepébe. Az emberiség szóval mondott el mindent, ami lényeges és lényegtelen, és szóból értette is meg.

Jó másfél száz évvel ezelőtt azonban a kép feltámadt halottaiból, kiszökött a templomokból, drága albumok lapjai közül és a gazdag emberek képrámáiból, és megkezdte a maga reconquistáját. A XIX. század elején megújított fametszet volt az úttörő, amely birtokba vette előbb az újságok, aztán a könyvek egy részét, aztán a fénykép hódította meg a polgári szalonokat, a film ragadta magához a vágyakat és reményeket, a televízió minden egyes estét, az internet és mobiltelefon pedig a nap többi részét.

Hosszú, kemény harc volt ez, az írás emberei sokáig tartották magukat a kép barbár hadainak ostroma ellen, de végül a kép győzött. Iconic turn, képi fordulat, mondják erre a győzelemre a társadalomtudósok, teljes joggal. Visszatértünk az írás előtti állapotunkhoz, és amit a kultúra ma létrehoz, egyre inkább egy monumentális Biblia Pauperum, ahol a legegyszerűbb lelkek számára is meg van mutatva minden, ami csak a föld hátán létezik.

És ha látni ilyen fontossá vált, logikus, hogy látszani is az.

A mélyben mégis másról lehet szó. Az örök inga leng, de a látszani vágyás talán csak tünet, súlyosabb okok húzódnak a jelenség mögött. Százezer évek öröksége munkál, a női és a férfi princípium küzd egymás ellen. És esik túlzásba éppen az utóbbi.

Mióta is már, hogy a gondolkodók a férfiasság elsorvadását panaszolják? Mióta is, hogy világunkat feminin elgyöngülésbe látják hanyatlani? Mióta is, hogy visszasírják a régi szép időket, amikor a férfiak még férfiak voltak – igazi hősök, akik tudtak harcolni és meghalni is, ha úgy fordult a kocka? Megvan már száz éve – vagy több is?

Pedig úgy lehet, hogy tévednek ezek a panaszkodók. Ami körülöttünk, velünk, bennünk zajlik, sokkal inkább elférfiasodásnak tűnik. Emberi mivoltunk női aspektusai ellenében a férfi aspektusok túlterjeszkedése látható.

Ameddig történelmi emlékezetünk visszanyúlik, a mi világunk férfivilág: a Múzsa férfiúról szól nékünk, a nő ebben a világban örök második, és ha valódi hős, Jeanne d’Arc, akkor férfierényekkel ékes. Ami mindjárt tragikus sors: aki hős, ezzel saját nőiségét kell megtagadnia.

És mégis, vagy éppen ezért, az évezredek úgy peregtek le mögöttünk, hogy a férfi férfi törekedett lenni, a nő pedig nő. Még akkor is, ha a férfiak ezzel visszaéltek, a nőt erővel szorítva a kiszolgáló szerepre, és maguknak (magunknak) tartva fenn az élet legjobb élvezeteit.

Igazuk volt a nőknek, amikor ez ellen fellázadtak. Az elnyomás, az igazságtalanság ellen fel kell lázadni. Egyenjogúságot a nőknek! Azonos részt a közös ügyekben, azonos munkáért azonos bért, azonos életben azonos örömöket!

De mintha valami félrecsúszott volna. A női princípium nem a saját jogos helyét vívta ki a világban, hanem a férfiét szerezte meg magának is. A férfias férfi mellett nem a nőies nő, hanem a férfias nő szerzett egyenjogot. Nem azt ismertették el a világgal, hogy a női élet egyenrangú, egyenértékű a férfiéval, hanem azt, hogy a nőnek is joga van férfimódra élni.

Mint a félrebillent hajó: mindenki az egyik oldalon tülekszik. Pedig a férfi­princípiumnak a nő az ellensúlya, a női princípiumnak a férfi az ellensúlya. Nem egyszerűen férfiakról és nőkről van szó: a két princípium ott van mindnyájunkban, most éppen hétmilliárd variációban. És nem is arról beszélünk, amik vagyunk, hanem amivé lenni törekszünk: ami felé hiteink, vágyaink, félelmeink, ambícióink, vonzásaink löknek.

Ahogy végigmegyünk az utcán. Ahogy egymásra nézünk. Ahogy vonzódunk egymáshoz. Aki férfi módra szeret, annak a szerelme kintről fordul önmaga felé: kiárad a világba, hogy amit csak lehet, onnan önmagának megszerezzen. Aki nő módra szeret, annak a szerelme önmagából a másik felé törekszik: befogad, hogy aztán a befogadottnak önmagát adhassa át. Férfiban és nőben ott van mind a kettő, minden vonzás mást kever ki belőlük.

De ha mindenki férfi módra szeret, ki lesz az, aki befogad? Ha mindenki kiáradni vágyik, ki lesz az, aki megőrzi az otthont? Ha mindenki hőssé akar lenni, kiért a hősiesség? Ha mindenki látszódni akar, ki lesz az, akiért érdemes megmutatkozni?