A látszat halála

Mondhattam volna, a hazugság halála. Ez az év a valóság és a látszat könyörtelen háborújáról szólt. Ki győzött? Nehéz megmondani. De mindenképpen sikerként könyvelhetjük el, hogy a látszat hadserege, noha minden hadra fogható egységét hadba vetette, nem volt képes átütő sikert elérni. Másfelől a valóság hadserege megvetette a lábát, és bár szó sincs arról, hogy fellélegezhetnének a védők, reménykedhetünk.

A háború az európai hadszíntéren zajlik, egymástól eltérő, a virtualitás dimenziójában azonban teljes mértékben összefüggő frontokon. Van, ahol a látszat, vagyis a hazugság hadereje azt próbálja elérni, hogy az emberek adják fel természetes felfogásukat példának okáért arról, hogy az univerzum és benne a teljes élővilág bipoláris. Van anód és katód, pozitív és negatív, sötét és fény, van hím és nőstény, kiáradás és befogadás, felívelés és lehanyatlás, születés és halál és így tovább. A virtualitás hadereje, ahol lehet, törvénnyel igyekszik rákényszeríteni az embereket, hogy megtagadják a világmindenség alaptörvényét.

Mintha csak azt akarná elfogadtatni ez az őrültségében módszeres hatalom, hogy az emberek ismerjék be, hogy a Föld lapos, az ég egy nagy fekete búra, amin lukak a csillagok, és a lukakon át egy virtuális mennyország fénye ragyog le ránk. Körülbelül ugyanilyen észbontóan természetellenes azt állítani, hogy a férfinek és nőnek teremtett ember – nem úgy az egész élővilág – valójában ötvenkétféle nemet választhat magának, mert az, hogy valaki kisfiúnak vagy kislánynak születik, az nem a teremtés rendje, hanem a mindenség valóságától magát elszakítani próbáló egyén önmegvalósító akaratának a függvénye csupán.

Egy másik fronton az élővilág alaptörvényére igyekszik végzetes csapást mérni a sátáni haderő, amikor partizánjait és álcázott ügynökeit az ellenség frontvonala mögé mélyen bedobva azt hirdeti, hogy minden természetes populáció legfontosabb törvénye, amely a moszatoktól a mezei virágokon, csigákon, madarakon, két- és négylábú vagy épp csúszó-mászó, úszkáló élőlények mindegyikére igaz, hogy a többségnek fenn kell maradni, mert különben kihal a faj, az többé nem érvényes.

„Nem kell fajfenntartás, ne szülessenek gyerekek, mert az rasszista, kirekesztő, következésképpen fasiszta, és mint ilyen, üldözendő. Nem tartozol felelősséggel az utánad jövő nemzedékért. Szüleid döntése rólad az ő magánügyük volt, te nem tartozol se hálával, se felelősséggel ezért, hiszen nem kérdeztek meg felőle. Ergo, éld a magad életét, hiszen ez egyszeri és visszavonhatatlan alkalom! Mivel nincs Isten, nincs univerzum sem, és nincsenek alaptörvények: te magad döntöd el, hogy számodra mi a jó és mi a rossz. És ha elfogynátok, mert utánatok már nem jön senki, hát ne aggódj, mert majd jönnek mások, akik még színesebbé, varázslatosabbá és izgalmasabbá teszik a haláltáncot, amit életnek nevezel… amíg élsz.”

Ez a legkeményebb front, itt dúl a leghevesebb csata. Itt ásták be magukat a legelszántabban a valóság védelmezői. Az óév a miénk volt. A látszat hadereje, benne a Soros-különítményesekkel, nem tudott sem áttörni, sem zavart kelteni. Ám a háború nem ért véget. Az ellencivilizáció, erejét összeszedve, újabb támadásra készül. Nem úgy szól a kérdés ezért Magyarországon, hogy megnyeri-e a Fidesz–KDNP a tavaszi választást, hanem úgy, hogy képesek leszünk-e megvédelmezni mi, magyar férfiak és nők létezésünk természetes, Istentől való kereteit.

Lapszám: