Nem ok nélkül idézem éppen most Karinthy Frigyes harmincas évekből származó fantasztikusan kifejező szóképét. Idézem, mert azt tapasztalom, hogy a magyar társadalom egésze, hajléktalanok, nyugdíjasok, állami alkalmazottak, versenyszférában jól keresők, orvosok, mérnökök, asszisztensek, tanárok és mindenki más, saját személyes bajától függetlenül is kínzó lelki feszültségben él. Persze hogy sok embernek megvan a maga személyes baja, ami joggal okozhat feszültséget. Munkanélküli, a svájci frank csapdájába szorult, súlyos beteg, nem sorolom. De ezek az egyedi bajok okozta feszültségek mint árvízben sodródó tárgyak lebegnek egyfajta közösségi, országos és általános feszültségben, amely magánbajoktól függetlenül elönt bennünket.

Hazánkat Trianon óta szörnyű megpróbáltatások érik, utoljára az 1989-es rendszerváltoztatással elszenvedett csalódás, a jobbra fordulás reményének majdnem teljes elvesztése. És most már azt tapasztalom, hogy ez a jobb sorsra érdemes nép egyre nehezebben viseli a feszültséget, s lelkileg egyre fáradtabbá válik. És én ebben a tényben őrületes veszélyeket sejtek.

Szakmámnak, foglalkozásomnak, hivatásomnak megfelelően keresem a közösség bajainak forrásait. Megvénült fecsegenc lévén, ahol csak tehetem, beszélgetek (kommunikálok, hátha valaki nem tud magyarul) az emberekkel, a Bosnyák téri, a Vámház körúti piacon, az orvosi rendelőben, unokáim szülői értekezletén, metrón, villamoson, buszon, és azt tapasztalom, hogy az emberek túlnyomó többsége rokonszenves, de néhány hozzám hasonló pónemet kivéve, mindannyian meglepődnek, sőt meghökkennek a személyes hangvételű emberi szótól. Annak ellenére, hogy jó szóra, őszinte, személyes(kedő) megnyilvánulásokra, beszélgetésekre szomjaznak, de ez ritkán adatik meg nekik. Az általános feszültségszósz vagy feszültséglé megbénítja a közösséget, saját bajait súlyosbítja, megnehezíti a csökkentésüket, vagy éppenséggel a tőlük való megszabadulást. Megkeseríti a lelküket, elkérgesíti érzelemvilágukat. A laza lelki tartás hiányának megvan az a rossz mellékhatása, hogy taszítja is egymástól a társadalom egyedeit, magukba fordulnak az emberek, és igenis szenvednek. Holott egy jó szó, egy egészséges baráti kapcsolat sokat könnyíthetne sorsukon.

Magánbajok után nem tudok nyomozni, nem tudom kideríteni, mi okozza őket, hacsak az illető nem gyónja meg gyötrelmeit. De az általános, társadalmi, közösségi, lelki feszültségek és lelki kimerülés okait kideríthetem. Sőt, két indítékát gyanítom is. Az egyik a politika belesulykolása magánéletünkbe. Sok aktív politikus érzéketlensége a közösségi lélek iránt. A másik a média. Az írott sajtó, a rádió, a televízió. Rossz látni, hallgatni és olvasni bizonyos celebesített tótumfaktum ficegék tolakodását, magyarság ellen drukkerkedő epekeserű öklendezéseit, amelyeknek épeszű és világosan látó ember szerint nincs más céljuk, csak a közhangulat rontása, az általános feszültségkeltés, amely végső soron kihat az egyén, az egyed, a magánszemély lelki világára is. Nem az éppen uralkodó-tevékenykedő kormány, pártok vagy a parlament valódi hibáinak leleplezése, javító célzatú bírálata serkenti az ellenzéket, hanem a közösségi rossz hangulat előidézése. A feszültséggerjesztés, a lélek kifárasztása, a nemzeti önbecsülés rombolásával.

A parlamenti demokrácia lényege a szemben álló pártok egymást bíráló és korrigáló rendszere. A mieink azonban két ellenséges lövészárkot alkotnak, mi pedig a társadalom, a két lövészárok közti senki földjén lapulunk, és a fejünk fölött élesben lövöldöznek egymásra. Meddig?