A magyar foci nem Orbán Viktor hobbija, hanem nemzeti ügy, akárcsak a magyar sport egésze, mely jelentős támogatást élvezve fejlődik. A stadion-mantra kipukkadt, uszodák, tornatermek, sportcsarnokok, atlétikai központok is épülnek, a minden közösségi sikerélményt elfojtani igyekvő, ziháló freudi vággyal magyar kudarcokat éhező magyarellenes rasszisták világa egyre szűkül, a magyar lelkek felszabadulnak.

A magyar focit a magyargyűlölők sokáig kényelmes célpontnak tartották, mert rajta keresztül Orbán Viktort vélték célkeresztben látni. E mánia foglyai most csapdába került sakálként szűkölnek-vonyítanak, miután a magyar válogatott vártnál is derekasabb helytállása nyomán 15 millió magyarból szakadt fel az euforikus büszkeség. A néhány tucat összeszáradt liberálmaoista pedig riadtan-értetlenül kornyadozik a belpesti pinceklubok félhomályában, miközben genderproblémákon és az antirasszista küzdelem állásán morfondíroznak.

A kizökkent világú magyarellenes nyomorultak azonban nemcsak a focit vették célkeresztjükbe, hanem a teljes magyar sportot, tudva, hogy annak közösségépítő ereje van és örömöt ad. Amit forintosítani ugyan nem lehet, de ha figyelembe vesszük, hogy az örömérzet bizonyítottan egészségvédő tényező, továbbá hogy a jókedvű ember hatékonyabban végzi a munkáját a hétköznapokban, akkor nem nehéz belátni, hogy bizony gazdaságilag is hasznosak a sportsikerek. Ugyanezért, a kollektív sikerélmény megakadályozása érdekében fúrta meg és fújta le diadalittasan 1994-ben a Horn-féle kommunista társaság hátán kullancsként hatalomba kapaszkodó SZDSZ a budapesti világkiállítást.

Azóta sok víz folyt le a Dunán. A nemzeti újjáépítés 2010-ben elkezdődött. Meg kell becsülnünk azt, ami feltétel nélkül összeköt minden magyart Budapesttől Csíkszeredáig, Pozsonytól Torontóig, Sydney-től Temerinig. A sport ilyen.

A magyarság pedig sportnemzet. Lakosságarányosan mindig az olimpiák legtöbb éremmel büszkélkedő nemzetei között voltunk, kivéve a pusztító Gyurcsány-érára eső 2008-as pekingi mélypontot, amikor Magyarország az újkori nyári olimpiai játékokon való szerepléseinek legrosszabb összesítésével mindössze az éremtáblázat 21. helyéig jutott. (Sportolóink korábban soha nem csúsztak a 13. helyezés alá, legutóbb a 9. helyen végeztek.)

A 2012-es londoni játékokon már ismét régi fényében ragyogott a magyar sport, különösen emlékezetes a 200 méteres férfi mellúszás döntőjét világcsúccsal megnyerő Gyurta Dániel azon mondata, mely szerint 15 millió magyart vitt végig a távon.

A cinikus alpáriság, a magyarellenes indulat természetesen a londoni sikerek nyomán azonnal felszínre tört az örök SZDSZ nyomorultjaiból. A semmilyen intellektuális teljesítményt még soha fel nem mutató Bochkor Gábor nevű rádiós műsorvezető például ekképp rohant ki Bumeráng című primitív bulvárműsorában a Szilágyi Áron kardvívó aranyérmén szakkommentátorként elérzékenyülő Horváth Mariann ellen: „Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart. Ez iszonyat volt! Ott lettem volna, a mikrofonnak megnyomom a köhögőgombját, két pofon és elengedem, na, most beszélhet…”

Az elemi felháborodás hatására Bochkor egy héttel később kényszeredetten elnézést kért, ám óvatlan őszintesége jól megvilágította, hogy bizony itt ügyködik a magyarok között egy velünk, a mi érzéseinkkel, gondolatainkkal, örömeinkkel, adott esetben bánatainkkal közösséget vállalni képtelen társaság.

A londoni olimpiai utáni évben jelent meg Szepesi Nikolett egykori úszónő neve alatt egy botrányosnak szánt könyv, amelynek szerzője válogatott trágárságokkal taglalja az élsport szextől, alkoholtól és egyebektől fülledt és romlott világát. A könyv – megkeseredett feminista férfigyűlölettel fűszerezve – jórészt konkrét, beazonosítható nevek nélküli szaftos történetekkel igyekszik lejáratni szisztematikusan a magyar sport egészét.

Tavaly decemberben robbant a Hosszú Katinka-bomba. A kiváló úszónő sajtótájékoztatón esett neki a Magyar Úszószövetségnek, hosszan sorolva, mi mindennel elégedetlen a felkészülés körülményeit illetően. Hogy egészen pontosan milyen motiváció, sugalmazás állt mögötte, nem tudjuk, azt pedig nem tisztünk eldönteni, hogy többszörös világbajnokunknak igaza van-e szakmai kérdésekben, vagy sem. Ugyanakkor tény, hogy amerikai férje és menedzsere, Shane Tusup tavaly ősszel, az ominózus sajtótájékoztató előtt még felhőtlen elégedettségének adott hangot: „Sokan segítenek, sokan támogatnak minket, az edzéslehetőségek, a felszerelések is megfelelőek a tökéletes munkához. (…) A kormány támogatja a sportot, a Magyar Úszó Szövetségre és az olimpiai bizottságra is számíthatunk.” (Shane Tusup: „Egy kicsit már én is magyarnak érzem magam”, Vízipóló.hu, 2015. szeptember 24.) Akárhogy is, felettébb különös, hogy 3 hónap alatt hirtelen minden elromlik, olyannyira, hogy Hosszú Katinka immár fél éve gyakorlatilag nem áll szóba a szövetséggel…

Ez nyilván nem tesz jót a csapategységnek, és Kiss László lemondott szövetség kapitány 1961-es, börtönnel levezekelt bűn­ügyének 55 év utáni előrángatása is csak arra volt jó, hogy megkísérelje fejben és lélekben a mindig olimpiai aranyérem-várományos úszókat. Két hónap múlva kezdődik a riói olimpia, reméljük, hogy a magyargyűlölők által a csatornák népén keresztül feltálalt ügyet maguk mögött hagyva úszóink méltóságteljes választ adnak szereplésükkel a provokációra.

Nem véletlenül került fókuszba az úszósport. Jövőre Magyarország vizes világbajnokságot rendez, és – Róma (az új főpolgármester le akarja mondani a pályázatot), Párizs és Los Angeles mellett – pályázik a 2024-es nyári olimpiai játékok megrendezésére is. Hogy ki lesz a befutó, azt jövő szeptemberben hirdeti ki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, s a döntésre nyilván valamelyest hatással lesz a vizes vb is. A minden magyar sikert gyűlölő nemzetellenes szélsőségesek ezért remegve áhítják a jövő évi világesemény kudarcát.

És, ahogy mondani szokták, lelkesen gyúrtak a foci-Eb-re, arra, hogy a magyar fiúk lába megremeg, és csúfos kudarccal felsülnek. Megírták előre az egyencinizmusból kiirthatatlan penészgombaként kisarjadó cikkeiket, de mivel minden másképp történt, vulkánként tör elő belőlük a valódi énjük, az izzó magyargyűlölet.

Ráadásul most már a 26 stadiont érintő fejlesztések évek óta tartó elszánt vuduzása sem ér fabatkát sem. Nem csak azért, mert minden erőlködés ellenére sem sikerült kijátszani más költségvetési területekkel szemben, hanem azért sem, mert a program 2013-as elindulása óta ilyen célra fordított 90 milliárd forint (a Figyelő hetilap minden költséget figyelembe vevő számítása) az azóta eltelt évek 67,4 ezer milliárd forintnyi összes költségvetésének mindössze 0,13 százaléka. Egyébként is komolytalanná vált a stadion-mantra, mert az állam nemcsak a labdarúgásra áldoz, hanem a kézilabdára, a kosárlabdára, a vízilabdára, a jégkorongra, továbbá az asztaliteniszre, az atlétikára, a birkózásra, az evezésre, a cselgáncsra, a kajak-kenura, a kerékpározásra, a korcsolyázásra, az ökölvívásra, az öttusára, a röplabdára, a sportlövészetre, a teniszre, a tornára, az úszásra és a vívásra is. A tornából fölmentett emberkórókat persze ez nem vigasztalja – de legalább nevetségessé teszi.

Jó rajtuk derülni.

Annál inkább, mert az állam 2014‑ben elindította a Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra-fejlesztési Programot, melynek keretében összesen 10 milliárd forintból hosszú távon a legszélesebb tömegek számára elérhető tornatermek, tantermek és tanuszodák épülnek, illetve a keretből 1 milliárd forint jut óvodafejlesztésre. A program első ütemében országszerte 24 tanterem, 24 tanuszoda, 25 tornaterem és 5 iskola épül meg 38,7 milliárd forint beruházással, úgy, hogy az önkormányzatoknak önrésszel sem kell beszállniuk. 10 tantermet már átadtak, 18 tanuszoda most épül.

Emellett sportcsarnokokat, atlétikai központokat hoznak létre, továbbá a kormány 1,9 milliárd forintot biztosít a jövőben a fővárosi kispályák és alacsony osztályú egyesületek sporttelepeinek felújítására. Szó sincs tehát arról, hogy Magyarországon kizárólag focistadionok épülnének.

És hogy a mániákus magyargyűlölő doktrinerek még rosszabbul érezzék magukat: a sportsikerek, de főleg a mágikus erejű foci adta közösségi élmények szekértáborokon és ideológiákon messze felülemelkedve, elemi erővel szabadítják fel a lelkekben szunnyadó magyar önérzetet, büszkeséget. E sorok írásakor lépten-nyomon piros-fehér-zöld zászlócskák lengedeznek az autókon, a fővárosi tömegközlekedési járműveken, a kis srácok pedig nem Messi- vagy Neymar-, hanem magyar címeres, meggypiros mezben járnak.

Nem túlzás, hogy ezzel visszavonhatatlanul elindult a szívek rendszerváltása. Igen, a foci több, mint foci. Ez az egész magyar nemzet ügye. Mínusz SZDSZ.