Akinek sok barátja van, a bajban egy barátja sem, de akinek egy barátja van, annak a bajban éppen elég barátja lesz, tartja egy indián mondás, ami Magyarországra hangsúlyosan igaz. Az Európai Unió boldog ligetében kéttucatnyi barátságos országra leltünk, de valahogy mégis magunk vagyunk… Magunk volnánk, ha nem lennének a lengyelek. A lengyel és a magyar nép közötti titokzatos, a néplélek legmélyebb régióiban rejtőző rokonszenv koroktól, élethelyzetektől, politikai divatoktól függetlenül működik, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy a családját szereti az ember.

„Kis kacsa fürdik fekete tóban. Anyjához készül Lengyelországba…” Az anya az ember számára a földre érkezett végtelenséget, az élet misztériumát és a szeretet napfényként ragyogó bizonyosságát jelképezi. Ez a kis gyermekdal, amely sok más dalhoz hasonlóan valami ősi üzenetet rögzít, e misztériumot idézi meg. Nem tudjuk, kit jelképez a kis kacsa és miféle fekete tóban fürdik. Talán a magány, a betegség vagy a szomorúság fekete tavában? Azt tudjuk csak, hogy a szeretet és a fény fehér forrásához készül menekülni, az anyjához. Az anya Lengyelországban él…

Miért ott? A válasz elsüllyedt a nép­emlékezet végtelen tavában, de az emlék és a vágyódás a szeretet fehér fénye iránt megmaradt, és valahogy Lengyelországgal kapcsolódott össze, eltéphetetlenül.

Akinek egy barátja van, annak épp elég barátja van. A magyar és a lengyel nép történelmét aranyszálként szövik át azok a különös lelki kapcsolódások, amelyekre nehéz hidegen szerkesztett politológiai magyarázatokat találni. 1956 nyarán Poznanban felkelés tört ki. Ennek híre áramütésként érte Magyarországot, az emberek mozgolódni kezdtek, és a mozgolódás 1956. október 23-án forradalomba, majd szabadságharcba robbant. A lengyel impulzus hatása elvitathatatlan, mint ahogy elvitathatatlan a szereteté is, amit Andrzej Duda elnök most a Kossuth téren így foglalt szavakba: „a lengyelek a forradalom kitörése után azonnal, spontán módon elkezdtek vért gyűjteni a magyaroknak… 800 liter vért küldtünk, pedig mi is ugyanolyan nehéz helyzetben voltunk akkor, mint a magyarok… a lengyelek ma nagyon büszkék arra, hogy az 56-os hősök unokáinak ereiben szimbolikus módon lengyel vér is csörgedez…”

A lengyel elnök fel­idézte a történelmi sors­közösséget, például az 1920-as magyar lőszerszállítmányt a bolsevik hadsereggel élet-halál harcot vívó lengyeleknek. Ezt a sorsdöntő küldeményt a liberálisok által máig rögeszmésen gyalázott vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr felszólítására a csepeli Weiss Manfréd gyár küldte. Egészen pontosan a gyár teljes fegyver- és lőszerkészletét, s ezt követően a gyorsított ütemben legyártott utánpótlást, mert a lengyel–szovjet határon harcoló lengyel katonáknak ekkor fejenként szó szerint már csak egy darab lőszerük maradt.

A magyar segítséget Varsó főterén és a csepeli Városháza előtti téren kétnyelvű emléktábla őrzi. Ha majd eljön egy, a mainál is igazabb kor, amikor a méltó emlékezést nem tiltják és nem is fenyegetik idegen kis- és nagyhatalmak és azok belföldi csatlósai, akkor majd erről a hőstettről is beszélni kell. Addig idézzük föl Orbán Viktor miniszterelnök a téren elmondott szavait: „nincs szabad, erős, tekintélyes és tiszteletre méltó Európa a nemzetek éltető ereje és a kereszténység két évezredes bölcsessége nélkül.” A két államférfi szavait a lengyel és a magyar himnusz foglalta keretbe.