Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Pim Fortuyn vagyok, a másvilágról köszöntöm a magyar olvasót.

Talán nem köztudott: odalent, amíg éltem, holland egyetemi tanár voltam. Egyesek szerint szélsőjobboldali, mások szerint marxista. Megint csak néhányan azt állították, idegengyűlölő, kirekesztő, populista népvezér voltam, én viszont azt hiszem, azért aggattak rám ilyen jelzőket, mert nem örültem annak, hogy a hazámat elárasztották az idegenek. Az egyik mondatom meglehetősen jól sikerült, ma is szemlesütve idézgetik, akiknek akad okuk a szemlesütésre. Azt mondtam, hogy Európa megtelt, nem fogadhatunk több embert a harmadik világból.

2002. május 6-án lőtt le egy Volkert van der Graaf nevű férfi. Különös, mégis igaz: nem iszlámellenes nyilatkozataim miatt kellett idő előtt eltávoznom, hanem azért, mert az illető lelkes állatbarát lévén nem tudta feldolgozni a szőrmeiparról szóló egyik kijelentésemet. Legalábbis papíron. Sokat tűnődöm azóta – és az örökkévalóságban könnyű hosszú ideig tűnődni –, vajon véletlen-e, hogy pár nappal a parlamenti választások előtt gyilkoltak meg. Azért fontos kérdés ez, mert az akkori felmérések szerint akár miniszterelnök is lehettem volna. Jörg Haider barátom ilyenkor azt szokta mondani – komolyan mondom, ilyenkor látniuk kellene az arcát itt, a másvilági kávéházban –, hogy micsoda véletlen, ő is éppen akkor borult fel a szuperbiztonságos kocsijával egy enyhe kanyarban, amikor kézzelfogható közelségbe került a kancellári megbízatás.

Most itt ülök a felhők felett, a lábaimat lógatom. És nem tagadom, olykor lepillantok, mi újság odalent. Volkert van der Graaf a holland igazságszolgáltatás nagyobb dicsőségére már tavaly kiszabadult, azt mondták, „csekély a kockázata” annak, hogy újra megölne valakit. Hát, a fene tudja. Engem megölt, és megmondom őszintén, sem a szőrmeipar, sem a holland igazságszolgáltatás felől nincsenek illúzióim.

De nem is ezért bátorkodom zavarni a magyar közönséget. Hanem azért, mert itt fent, a mennyei kávéházban éjjel-nappal a magyarországi eseményeket boncolgatjuk. II. Rákóczi Ferenc barátom például azt mondja – és ilyenkor állandó kártyapartnere, Mikes Kelemen is nagyon bólogat –, hogy menekültként élni rossz, és nagyokat sóhajtva bizonyos rodostói éveket emleget. Állj meg, Ferenc, szóltam közbe, te nem választhattad meg a sorsodat, a szíriai, afganisztáni, pakisztáni menekültek viszont megválaszthatják. Pompás ötlet volna például, ha a saját országukban kényszerítenének ki valamilyen változást, de ha már nem tudnak, legalább ne embercsempészettel, az európai törvények semmibevételével kezdjék nyugati pályafutásukat. Erre Ferenc azt mondta, igazam van, ő sem azzal kezdte száműzetését, hogy a határon átlépve labancnak hazudta volna magát. Ebben aztán megegyeztünk, bár még mindig nem tudom, kik azok a labancok.

Európa megtelt, nem vitás. Azt a tényt azonban, hogy Hollandia, Németország, Nagy-Britannia, Belgium réges-régen megtelt, senki sem meri kimondani. Magyarországon azonban más a helyzet. Önök őriznek még valamit az elemi tisztességből, ha máskülönben olykor túlságosan is maradiak, legalábbis egy hajdani homoszexuális holland pártvezér nézőpontjából. A lényeg mégis az, hogy a migrációs áradat első nagy hulláma nemrégiben keresztülszaladt az országukon. Mégse higgyék azt, hogy ezzel vége. Október végéig folyamatosan jönnek majd, és ha a tél átmenetileg meg is akasztja őket, tavasszal minden eddiginél nagyobb áradat várható.

Kedves magyar barátaim! Önök valamiképpen Hollandiát is védik Ásotthalomnál. Nagy kár, hogy ebből a nyugati világban mit sem vesznek észre. Kezdjük a sort Ausztriával és Németországgal. Egyrészt bebizonyosodott, hogy még mindig a múlt század közepén megesett dolgok tartják fogva őket. Ezért vezekelnek, ezért gyűlölik önmagukat, és félnek attól, hogy bármikor a fejükre olvashatják valódi és kitalált bűneiket. És gyűlölik mindazt, amik lehetnének, de miután nem mernek önmaguk lenni, ha másban fellobban az önállóság szikrája, azonnal tűzoltó után kiáltanak.

Hollandia, Belgium, Franciaország még rosszabb helyzetben van, hiszen hajdani nagy gyarmatosítóként etnomazochizmus gyötri őket. Képtelenek megemészteni, hogy egyrészt szörnyű bűnöket követtek el a harmadik világban, de már nem eléggé európaiak ahhoz, hogy túllépjenek a múlton és betöltsék történelmi hivatásukat a XXI. században is.
Másfelől az elmúlt hetek tanulsága, hogy minden nyomorúsága ellenére a nyugati világ önöket, magyarokat, de voltaképpen egész Kelet-Európát másodrangú, értéktelen, kulturálatlan, ostoba népségnek tartja, akiket nem szabad és nem lehet az európai fősodorral együtt kezelni, megítélni. Önök koldusok, rabszolgák, parasztok a szemükben.

Mondjuk, van ebben valami.

Csakhogy önök, magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek, románok és szerbek nem gyarmatosították, nem rabolták ki a fél világot. Önök nem építtették fel a háború után idegenekkel az országukat. Nem színesedtek el menthetetlenül már negyven évvel ezelőtt. És önöknek, e koldus, paraszt népségnek ott, Európa peremén még mindig több az önbecsülésük és a természetes veszélyérzetük, mint a nyugatiaknak, akik megvásárolt jólétükben ellustultak, elpuhultak, megromlottak.

Minden más igaz. Sokat tanulhatnak tőlünk, valóban. Az is, hogy a magyar szerencsétlenkedés időnként rettenetesen fáj annak, aki józanul, illúziók nélkül szemléli az eseményeket. De akkor se tanítgassák, és ne kezeljék le önöket az osztrákok és németek. Már csak azért sem, mert ha elesik Szerbia, elesik Magyarország, akkor az áradat egész egyszerűen elsöpri őket is. Hiszen az osztrák és német állampolgárok – a magyarokkal ellentétben – mukkanni sem mernek mostanság. Még azt sem tudják megkülönböztetni, mi a jó és mi a rossz. A kritikus hangokat elnémítják, az ellenvéleményt nem tűrik. Politikusaik az elmúlt időszakban egymást múlták alul ostobaságban, bátortalanságban.

Mindez leginkább persze a hatalom birtokosaira, az elitre érvényes. A hazám, Hollandia rejtve van a világ elől. Az igazi Hollandiát talán önök sem ismerik. Mint ahogyan a hétköznapi, átlagemberek Németországát, Ausztriáját sem. Azt az Ausztriát, amelyikben az egyik bulvárlap gyors felmérése szerint az emberek kétharmadának szimpatikus a szomszédos ország miniszterelnöke, Orbán Viktor.

A túlvilági tévén láttam két furcsa jelenetet. Félezer menekült érkezett Türingiába. A vasútállomáson ősz, öltönyös politikus fogadta őket, kezében hangosbeszélő, mellette arab tolmács. Szeretettel fogadjuk önöket, isten hozta valamennyiüket, valami ilyesmi mondott, aztán a jövevények nagy robajjal kitódultak az állomásról. Pár perccel később pedig a budapesti Keleti pályaudvarról jelentkezett be egy tudósító, a háttérben arab férfi settenkedett. Amikor észrevette a kamerát, kezét lassú mozdulattal végighúzta a torka előtt.

Megérkezett Európába. És azt gondolja, hogy ki kell nyírnia mindannyiunkat, mert senki nem vitte el őt varázsütésre az osztrák–magyar határra.

Majd meglátjuk, melyik arcát mutatja pár hónap múlva a migránsok tömege. Boldogan kitódulnak a vasútállomásról, hogy mihamarabb munkát találjanak és beilleszkedjenek, vagy gyilkosságokra készülnek. Illúzióink ne legyenek.

Ott, lent, ahol Isten kegyelméből (ne felejtsék, mindig is katolikusnak vallottam magam) minden teremtett lény élhet, amíg el nem jön az elmúlás ideje, a legfontosabb feladatunk önmagunk megtalálása. Ha pedig megtaláltuk önmagunkat, abban a zsebkendőnyi térben, amelyben élnünk adatott, harmóniát kell teremtenünk. Európa: maga a harmónia. Hosszú évszázadok formálták olyanra, amilyen ma, és nagy vesztesége lenne az egész emberiségnek, ha a sivatag befújná a homokot oda, ahova nem való. Higgyék el, ez nem gyűlöletbeszéd. Még a gyilkosomat sem gyűlölöm. De Európa el fog veszni, ha nem mutat erőt, és a dolog természeténél fogva, két irányban is kíméletlen őszintéséggel, elszántsággal kell megvédeni az örökséget. Egyrészt a bevándorlók, másrészt az európai liberalizmus ellen.

Nekem elhihetik, egy percig sem voltam liberális. Nyitott, toleráns társadalmat szerettem volna, és szeretnék most is, de ez nem liberalizmus. Egyszerűen hagyjanak élni bennünket, európaiakat, csak ennyit kívánok. A többit majd elvégzi a történelem, és talán élhetünk még egy darabig úgy, ahogyan holland, német, osztrák, magyar őseink éltek.

Ennyit szerettem volna elmondani önöknek. Isten áldja Hollandiát és Magyarországot! A jó európaiak tartsanak össze, legyenek erősek!