A telefon csörgése ébresztette a brit miniszterelnököt. A titkosított vonalon éppen csak egy mondatot hallott, amitől kiesett kezéből a kagyló, és maga elé meredve bámulta a sötétben a tárgyak körvonalait. „London Bridge is down. A London híd leomlott.” Az évszázados gyermekdalocska kezdő sorai a London Híd Műveletre utaltak, vagyis a kód annyit jelentett: meghalt a királynő. Hát bekövetkezett, amit sejteni lehetett, amire készen áll a forgatókönyv évek óta. Mindenki, aki ismeri a biológia alapvető törvényeit, tudta, hogy megtörténik. Nem kell ehhez a jövőbe látni, és mégis… El kell indítani a szükséges intézkedéseket a tervek szerint.

Felhívta a rendőrkapitányt, aki kétségbeesetten számolt be a városban eluralkodó káoszról a rettenetes események nyomán.

– Hát már tud róla? – kérdezte döbbenten a miniszterelnök, hogy a szigorú protokoll dacára akad hivatalnok, aki előbb értesült a tragikus esetről.

– Persze, magam is azonnal a helyszínre siettem. Halottak, sikongató, vérző emberek, közlekedési dugók, apokaliptikus hangulat…

A kormányfő csodálkozott. Erzsébet kétségtelenül népszerű volt, de hogy hű népe ettől ennyire megzavarodjon? Halottak?… És a rendőrkapitányt odaengedték a „helyszínre”? A Buckingham-palotába? Tompán, foszlányokban jutottak el hozzá a szavak:

– Nézze csak a tévét, miniszterelnök asszony! A királynő szól a nemzethez.

Bekapcsolta a készüléket. Az uralkodó cáfolta a halálhírét, egyszersmind részvétét fejezte ki a merénylet áldozatainak. Valakik csakugyan felrobbantották a London hidat, ami leomlott. Mint a gyermekdalban…

Összeér tehát a valódi és a jelképes pusztulás, gondolta a politikus zavarodottan. A monarchiával együtt omlik össze a civilizáció? Mindaz, amiben éltünk, amit szerettünk…

– Rossz volt a jelszó – vélte a betoppanó belügyminiszter, aki mintha olvasna főnöke gondolataiban. – Magunk vetítjük előre, magunk okozzuk saját végzetünket. Játékszerek vagyunk a sors kezében.