– Szevasz, öregem! Már aludtál? Tudtál aludni ilyen helyzetben? Nem is hallottál róla? Na, ülj már le arra a székre, és írjad! „Visszaadom a lovagkeresztemet…”

– Milyen keresztet?

– Amit Fletótól kaptál tíz éve, ne csinálj már úgy, mint egy szenilis marha, még ha az is vagy. Akció van, ha nem vetted volna észre. Most vissza kell adni ezt a lovagizét, úgyse áll jól a hajtókánkon a kereszt. Még jó, hogy nem horog… Na, ez csak poén volt.

– Adjam vissza?

– Elküldöd postán az Ádernek, Dísz tér három, vagy tököm tudja, mennyi, biztos megtalálja a kézbesítő, írd csak rá a jeligét: „Bayer-ügy”. Tudni fogják, csak én magam vagy harminc ilyen csomagot adtam fel. Bandi is visszaküldte, a költő.

– Azt hittem, szegény Bandi meghalt júniusban.

– Pláne nagy dolog, hogy visszaküldte.

– De azért majd adtok egy másikat?

– Hát hogy a viharba ne, öregem, csak jussunk hozzá még egyszer, hogy mi adhassunk. Na, írd: „Ez a döntés mélyen felháborított minden jóérzésű embert…”

–…érzésű embert… Te, ki számít jóérzésűnek?

– Mindenki, akit felháborított. Ha nem háborította fel, nem is jóérzésű. Ergo, aki jóérzésű, felháborította. Ne kekeckedj, ma éjszaka még nyolc címem van. Szóval: amíg ilyen férgek, ilyen embernek nem nevezhető mocsadékok, a tisztességes, józan, mértéktartó újságírókra szégyent hozók díjakat kaphatnak, addig a jóérzésűek, az ezek felett állók, a tökéletesek, a szépek, az okosak, az érdemdúsak, vagyis mi, nem vállalhatunk közösséget velük, mert lehúznak bennünket is a sárba, és pont olyan pökhendik, gátlástalanok, a szólásszabadságot meg­gyalázók, a megkülönböztetést hirdetők leszünk, mint ők. De mi nem szállunk be ebbe a kirekesztésversenybe, ezért ezennel visszaadjuk jól megérdemelt kitüntetésünket, és megvárjuk, amíg az esélyegyenlőségnek és a demokráciának egy olyan világa jön el, hogy ismét megkaphassuk. A kamatokkal együtt. Aláírás: Niemand Manó.

– Ez nagyon szép lett…

– Na ja, nekem meg Kossuth-díjam van.