Borzasztó, amit a macskával művelnek. Regény, legenda, mese és rajzfilm – egyik sem kivétel.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Ennek oka, hogy félreértik. A kultúrtörténet nem más, mint a macska félreértése. Aki utálja, azért utálja, mert nem kutya. A kutyát várja. (Miért? Rejtély.) Aki szereti, az nem azért szereti, amiért igazából lehetne. Ami igazán szerethető benne. A macska ugyanis nem önző dög, és nem cuki édi truntyika.

A macska elsősorban bolond.

Ez legfőbb érdeme. Ezért szerethető. És ezt nem keresi benne senki, illetve nem látja meg benne. Ha meglátnák, nem haragudnának azért, hogy nem őrzi a házat, és nem várnák azt sem, hogy élő plüssállatkája legyen a családnak, s korunkban, amikor a macskára nincs szükség, feladatköre feleslegessé vált, szakmája megszűnt – gyakorlatilag állástalan –, elfogadnák, hogy birizgálja a telefontöltőt, órákig ül a fal felé fordulva, és felugrik a karácsonyfára.

Mondom, bolond. Ahogy az érdekes művész is az, akit azért szeretünk, mert fura színekkel festi az eget, vagy történeteket ír, meghökkentő stílusban. Ha abbahagyná, nem írna furákat, hanem elkezdene bevásárolni a szomszéd idős párnak, már nem szeretnénk, és nem érdekelne minket.

Harry Pointer volt az első, ki meglátta a macska lényegét. Ő angol fotós volt (1822–1889). Hagyományos macskafotókkal kezdte. Kosárban alszik, tejet iszik stb. De 1870-től fura pózokba állította be őket, ahol embereket utánoznak. Majd rájött arra, hogy egy egyszerűbb képet is fel lehet azzal dobni, ha ír hozzá valamilyen kis szöveget. (Magyarul feltalálta a mémet.) Ezek a merev, groteszk képek, noha látszólag nem természetesek, sokkal inkább kifejezik a macska lényegét: a birizgát, a látszólag értelmetlen pózban felesleges dolgot sokáig cselekvést.

Két ilyen vicces macskás fotós ember is volt. Harry Whittier Frees a következő, az új generáció. Ő amerikai (1879–1953). Ő már fel is öltöztette a macskákat.

Ha haragszol Cirmire, mert nem kutya, keress rá a képekre, nézd sokáig, mereven – ahogy egy macska tenné –, s meg fogod érteni őt.