„Korábban az volt a baj, hogy hosszú évekig, főleg Gyurcsány idején, az MSZP sokkal inkább liberális, mint szocialista párt volt. Most meg az a gond, hogy semmilyenek sem vagyunk” – csóválta a fejét egy MSZP-s politikus, amikor megkérdeztük, hogyan látja pártja jelenlegi helyzetét. Példaként a migránsügyben tanúsított, hivatalosan „pozitív semlegességnek” nevezett magatartást hozta fel, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szocialisták nem mertek határozottan állást foglalni, érzékelve azt a nehézséget, hogy amennyiben (akár csak hallgatólagosan) beállnak a kormányzati politika mögé, akkor az európai baloldallal fordulnak szembe, ha pedig bevándorláspárti nyilatkozatokat tesznek, akkor a magyar társadalom többségével. Egy magát kormányzóképesnek beállítani akaró szervezet részéről azonban meglehetősen furcsa, hogy nem mutat fel tudatos stratégiát, nem vázol fel szerinte üdvözítő megoldást az ország (és a kontinens) aktuálisan és valószínűleg még tartósan legnagyobb problémájára.

A „semmilyenségnek” meg is van az eredménye. Bár lapunk havi felmérései azt mutatták, a szocialisták 8-10 hónappal ezelőtt valamelyest magukra találtak – tavaly decemberben beérték a Jobbikot, idén márciusi csúcsukon pedig húsz százalékon is álltak a biztos szavazók között –, mostanra ismét 13-14 százalékra csúsztak vissza, ami 34 százalékra van a kormánypártoktól és kilencre a második helyen álló Jobbiktól.

Nem csoda hát, hogy a párt erős emberei – már ha egy gyenge középpártnál lehet ilyenekről beszélni – egyre gyakrabban fogalmaznak meg kritikát a jelenlegi vezetéssel szemben. Kovács László például a HírTV-ben vázolta fel, hogyan tudnának feljebb jutni. Szerinte ragaszkodni kell egy értékrendhez, ez lenne a szociáldemokrata értékrend; szükség van kidolgozott stratégiára, világos programra; ha ez megvan, meggyőzően kell kommunikálni; s ahhoz, hogy ez működjön, a stratégiához és a kommunikációhoz megfelelő vezetésnek kell társulnia – azonban az említett pontok mindegyike hiányzik jelen pillanatban. De említhetnénk Hiller Istvánt is, aki a párt hétvégi választmányi ülése után arról beszélt, a párt politikájának „komoly szakmai munkán kell alapulnia”, ugyanis „kizárólag nyilatkozatokból” nem lehet megélni. Valószínűleg ő is azért ezt emelte ki, mert jelen pillanatban nem így látja. Mi sem.

A válságos helyzetekre a kiszivárgó, illetve nyílt kritikákon kívül az is jellemző, hogy a párt tagjai a szervezeten belül is ellenséget látnak. Ez a tünet az MSZP-nél is megfigyelhető, többen ugyanis azt mondják, Hiller azért kritizál, mert „Gyurcsány embere”. Mesterházy Attila ezt ugyan nem mondta ki, de egy nyilatkozatában azért megemlítette, hogy „a DK erőnek erejével akarja elszívni az MSZP-s szavazókat”.

Állítólag párton belül vannak, akik Tóbiás Józsefnek felróják azt is, hogy még részben sem sikerült visszaépíteni az MSZP gazdasági holdudvarát. A pártelnök mentségére legyen mondva, egy olyan szervezet számára, amely jó úton halad az egymást követő harmadik parlamenti választási veresége felé, nem lehet könnyű pénzt szerezni. Ám mivel a sajtóhírek szerint kétmilliárdos adósságot kellene törleszteni, így a szocialisták a Jókai utcai székház mellett további harmincnyolc kisebb irodájukat is eladhatják a következő hónapokban, ami ha meg is valósul, az abból befolyó összeg legfeljebb tűzoltásra lesz elég.

Nem meglepő, hogy a már-már kilátástalan helyzet hatására a sajtóban és a párton belül is azt találgatják, Tóbiás kihúzza-e egyáltalán ciklusa végéig a pártelnöki székben, vagy előrehozott tisztújításra lesz szükség. Már meg is indult a szokásos casting, több mint féltucatnyi nevet hallani lehetséges pártelnökként.

A további fiatalítást szorgalmazók között felmerült Harangozó Tamás személye – a 36 esztendős politikus ugyan valóban az aktívabb szocialista képviselők közé tartozik, az ellenoldal azonban azt mondja, nem elég ismert és nem is elég karizmatikus ahhoz, hogy első számú vezető legyen, vagyis ugyanabba a hibába esnének, mint Tóbiás Józseffel. Emlegetik Kunhalmi Ágnest is, akit a párton belül sokan kedvelnek, mások viszont azt mondják, csak médiaszerepléseit tudja felmutatni, valós politikai teljesítményt nem. Az Index a nyáron Tóth Bertalan nevét dobta be, állítólag egyes szocialista körök őt építenék fel Orbán Viktor kihívójaként, azonban a 40 esztendős politikust talán Pécsen kívül, ahol alpolgármester volt, a kutya sem ismeri.

Mások a tapasztalt, öreg rókákat vennék elő, például Kovács Lászlót, aki saját bevallása szerint „minden szerepet vállal, amiben segíteni tud”, ugyanakkor ő sokak szerint túlságosan a múlt embere. Emlegetik Hiller Istvánt is, aki ugyancsak „nem ugrana el” a feladatok elől, de mint írtuk, egyesek Gyurcsány emberének (csúnyábban fogalmazva bábjának) tartják.

Aztán persze ott van az örökös jelölt, Botka László szegedi polgármester, aki viszont eddig mindig kitért a hasonló felkérések elől, vagy Mesterházy Attila, akivel meg ugye az a baj, hogy már kétszer is megégette magát, vagyis nem lenne jó üzenet ismét vele nekimenni a választásoknak.

Se karizmatikus politikusok, se program, se kommunikációs stratégia, se pénz. Azt MSZP-t ebben a helyzetben egyetlen dolog vigasztalhatja: ha a közvélemény-kutatási eredménysor sereghajtóit nézi. A DK alig van a parlamenti küszöb fölött, az Együtt egy-két százaléknyi támogatót mutat fel, a PM nem is mérhető, de még a korábban néhány viszonylag nagyobb létszámú tüntetést szervező Szolidaritás is szakad, s Kónya Péter önálló pártot akar gründolni. Vagyis lehetnek bármilyen erőtelenek a szocialisták, még mindig ők a legkevésbé gyengék a balliberális oldalon. Vakok között ők a félszeműek.